Azért összegezném az évet nagyon röviden: jó volt. Visszatekintve az elmúlt kb. 10 év alatt történtekre, minden pozitív és negatív dologra, én úgy gondolom, hogy az idei év esetében dől a mérleg nyelve a pozitív irányba. Talán először, ha a magánéletet tekintjük, de munkahely szempontjából már három éve pozitív irányba dőlt, amikor elindult a mozdonyvezetői tanfolyam. A munkámat továbbra is szeretem, habár már én is kezdem érezni azt a fajta fáradtságot, amit az idősebb kollégáktól hallottam még kadétként. Persze nem olyan intenzíven, mint ők, de azért éjjel/hajnalban nekem is egyre nehezebb már felkelni. De, ahogy mesterem mondta, a mozdonyon úgyse hall senki, úgyhogy kedvemre énekelhetek a haldokló rozmár hangomon (amit szoktam is néha, ha már fáradok). Szóval, visszatérve, hogy milyen volt 2019: jó. Pont.
Már csak azért is jó, mert a mozdonyvezetői fizetésnek hála végre újra tudtam újítani a PC-men, és akkor ezzel vissza is kanyarodtam a kis kitérőm után az új írásomat megihlető témára. Sőt, az, hogy "újítottam", enyhe kifejezés, gyakorlatilag csak a tápegység és a háttértárak maradnak meg a jelenlegi konfigurációmból (meg persze a billentyűzet, egér és monitor). Utóbbi háromból talán a monitor érett már meg egy cserére, de csak technológiai szempontból, mert ilyen hogy G-sync/Freesync, meg 144 Hz, még hírből se hallott. Viszont van rajta DisplayPort, ami azért aránylag modern dolognak tekinthető. Itt megálltam, és utánaolvastam, hogy nem tekinthető modernebbnek, ugyanis négy évvel korábban megalkották, mint a HDMI-t. Na, de nem a kábelekről szeretnék írni, hanem összeszedem az emlékeimet, hogy honnan is indult a gamer "karrierem".
Abszolút kazuár gamernek tartom magam, nem vagyok "hardcore" semmilyen téren, soha nem is voltam. Mivel olvasni szeretek és szerettem mindig is, elsősorban a történet miatt szeretek játszani, úgyhogy számomra egy remek sztorival rendelkező solo játék mindig is többet ért, mint akármilyen online multiplayer (ez alól egyedül a Star Trek Online a kivétel, mert bár online játék, de remek egyszemélyes módja is van, fantasztikus történetekkel). Nem volt ez mindig így, apró gyermekként még értelemszerűen nem a grandiózus elbeszélések érdekeltek, csak az, hogy az időt múlassam és közben jól szórakozzak.
Az "apró gyermek" kifejezés körülbelül 6-7 éves koromat jelenti, ugyanis nagyon halvány emlékeim szerint ekkor kerültem kapcsolatba a videojátékokkal először. Szerintem sokatoknak volt a híres-hírhedt "sárga kazettás" játékgépe, köztünk nekünk is. Hogy honnan, arra már anyukám sem emlékezett, talán a Cserepes sori piacról, de ha nem is onnan, valamiért a "Cserepes" határozottan rémlik, szerintem oda jártunk ki új kazettákért.
Ha minden igaz, nekünk is egy ilyen szettünk volt, plusz a fénypisztoly, ami alig
egy-két hét alatt tönkrement...
egy-két hét alatt tönkrement...
Itt találkoztam először olyan meghatározó címekkel, mint a Super Mario Bros., vagy a kedvenc fénypisztolyos játékom, a Duck Hunt. A Hogan's Alley és a Wild Gunman is megvolt, de ezeket is csak rövid ideig élvezhettem, hiszen szintén a pisztollyal működtek. Volt még egy biliárdos játék is, aminek a múltkor utána is néztem, mikor a Raspberry Pi-ből retro konzolemulátort csináltam, de nem jöttem rá, hogy melyik lehetett az. Még egy játékra emlékszek biztosan, a Robotzsarura. Mikor már maga a gép is kezdett behalni, és nem beolvasni a kazettákat, ez volt az egyetlen, amit rendre elsőre elindított, és utána valamilyen csoda folytán a többit is. Ezzel még 1-2 hónapig el tudtuk nyújtani a gép élettartamát, de végül eljött a nap, amikor már a Robotzsarut sem olvasta, és tönkrement. Méltán hírhedté vált kínai gagyi volt, de mégis belépőt jelentett a számítógépes játékok világába.
Ezután nem telt el sok idő, amikor anyukám megismerkedett Robival, azaz nevelőapámmal, aki olyan 10 éves korom környékén hozott először igazi számítógépet a lakásba. Ugyanezzel egy időben apukám felőli mamámnak is hozott a testvére családja egy Commodore 64-et, így kvázi egyszerre volt lehetőségem az új és a már akkor is retro-nak számító játékokkal játszani, bepillantást nyerni a világukba.
Előbbinél maradva, emlékszem, akkor még az újszegedi garzonban laktunk, és épp mamámtól tértem (vagy inkább ő vitt) haza, és belépve a lakásba egy igen hosszú hosszabbító futott ki a fürdőszobából a nagyszobába (persze a garzonban csak egy szoba volt, úgyhogy írhattam volna nappalit, vagy hálószobát is :D). Mikor megérdeklődtem anyáéktól, hogy mi ez, akkor azt a választ kaptam, hogy csak a fürdőből kap elég áramot a számítógép. Most így írás közben rákérdeztem Robinál, és kiderült, hogy azért volt oda bedugva, mert gyenge áramerősséget elbíró kismegszakítók voltak a lakásban, és levágta a szobáét a gép bekapcsolásakor.
Akkor és ott ültem le életem első igazi PC-s videojátéka elé. Utána pedig a második elé. És aztán újra jött az első. Majd a második. Nem azért, mert annyira tetszett ez a kettő, hanem mert Robi gépén csak ez a kettő játék volt telepítve. Életem első játéka pedig a TriTryst volt.
Sajnos a játék eredeti reklámján kívül semmilyen videóanyag nincs róla a Youtube-on,
de ez is nagy ritkaságnak tekinthető, hogy egyáltalán fennmaradt ilyesmi
de ez is nagy ritkaságnak tekinthető, hogy egyáltalán fennmaradt ilyesmi
Ha bárkit érdekel, a zenéjét ide kattintva meghallgathatjátok. A TriTryst a Virgin Interactive játéka 1995-ből, és mint a videóból is látható, meglehetősen egyszerűnek látszik, viszont ez megtévesztő, ugyanis az első pályát kivéve nagyon nehéz volt (még akkor 10 évesen legalábbis biztosan). Random formájú alapterületre kellett a gép által dobott három kockás építőelemeket elhelyezni. Ha egymás mellett három forma és szín megegyezett, akkor azok eltűntek, mint a Tetrisben egy kirakott sor. Igen ám, de a játék a pálya vége felé egyre kevesebb ideig várt arra, hogy találj megfelelő helyet az építőelemeknek, és ha túl sokáig tökölt az ember eggyel, akkor magától lerakta valahova. Hogy mi is volt a győzelmi feltétel, arra nem is emlékszem igazán, az viszont határozottan megmaradt, hogy ha betelt az alakzat, akkor a bal felső sarokból indulva szépen kiszürkült az egész terület, és jött a kövér Game Over.
Életem második játéka, a Fifa 98
Ha ezt az introt nem láttam vagy 200-szor, akkor egyszer sem. De nem a futball iránti szeretetem, hanem a Song 2 c. szám miatt a Blur-tól. Mindazonáltal ha meg kell említenem a kedvenc focis játékomat, akkor az a Fifa 98 lenne, és nem azért, mert sosem játszottam más futball témájú játékkal (mert játszottam ám, méghozzá a Fifa 99-cel, és a Fifa 2000-el, valamint próbálkoztam a Championship Managerrel is, de hát a 10-12 éves angolommal finoman szólva is sikertelen voltam egy focicsapat menedzselésében). A Fifa 98 egyszerű volt, csak szaladgáltam, az A meg az S gombbal passzoltam, a D-vel rúgtam, semmi extra csiricsáré, mint a mostani Fifákban. Plusz, amit imádtam, hogy volt benne teremfoci (azaz futsal) opció is. Ezt a 99-ből és a 2000-ből is hiányoltam, és valami elképesztő módon egészen az idei(!) Fifa részig nem is tették vissza ezt a játéklehetőséget. Még pár szó erejéig a Fifánál maradva, ha van intro, amit még többször láttam, mint a 98-é, akkor az a 2000-é.
Maga az intro is baromi hangulatos, hiszen ezredforduló volt,
a "régi" futballisták majd jól megmutatják az "újaknak", pazar. De a zene, a zene az amit igazán imádtam.
(Robbie Williams - It's only us)
A korhűség kedvéért, meg mert elkapott a retróláz, ismét meghallgattam kb. 30-szor egymás után ezt az intrót, elképesztő hatása van rám még most is :) A Fifa 99-nek sokkal kevésbé hangulatos a bevezető animációja, pedig a zeneválasztás ott is remek volt, Fatboy Slimtől a Rockafeller Skank (alias Funk Soul Brother, vagy szabszabszabszabSZABÓSZILVISZABÓSZILVI, ha ez mond valakinek valamit).
Na, közben kiderítettem Robitól, hogy egy 300 MHz-es P2-es gépen zajlottak ezek a játékok, illetve a TriTryst még egy P1-esen, 133 Mhz-en egy ISA foglalatos VGA-val és legalább egy 80 megás vinyón. Micsoda retró alkatrészek, de nem annyira, mint mamám Commodore 64-e.
Azt ugyanis 1982-ben kezdték gyártani. Mamának fekete színű, szürke gombos változata volt, és most hogy rákerestem, kiderült, hogy a Commodore 16 volt fekete színű és szürke gombos, úgyhogy egy apróbb világ dőlt össze bennem, mert azt hittem, hogy 64-ese volt. Persze akkor ez még mit sem számított (igazából most sem számít különösebben), hiszen csak a játék volt a lényeg.
A Commodore 16
Emlékszem, egy egyszerű kazetta lejátszó volt rákötve, és mamám kapott két kazettát, teli játékokkal, meg mellé egy füzetet, amibe bejegyezték, hogy melyik számtól melyikig található az adott játék.
A "data" és "casette" szavakból egyszerűen csak Commodre Datasette-nek
nevezett egység. Mamáé fekete volt persze, ez a C64-é.
A játék betöltése kicsit komplikáltabb volt, mint manapság, hogy csak kettőt kattintunk az ikonon és már indul is. Őszintén szólva, hogy a kazettára hogy kerül rá a játék, arról fogalmam sincs, de mivel Record gomb is van a készüléken, jó eséllyel annak a segítségével. Az elindításához viszont először mindig vissza kellett tekerni a kazettát a legelejére. Ezután a számláló melletti kis gombbal nulláztuk a számlálót. A füzetből kikerestük, hogy mivel szeretnék játszani, pl. Burger Time (az egyetlen Commodore játék, amire emlékszem). A mellé beírt számhoz előre kellett tekerni a kazettát, pl. 178-ig. Ott megállítottuk, majd bepötyögtük a gépbe, hogy "LOAD BURGER TIME" vagy csak Burger, nem tudom már. Megjelent a képernyőn a híres "Press Play on Tape" felirat, melyet megtettünk. Ilyenkor mindenféle csíkok meg villódzások történtek, és ha a számláló elérte a játék neve melletti másik számot, pl 199, akkor betöltött a játék, és meg lehetett állítani a Datasette-t. Mamának CGA monitora volt, ami azt jelenti, hogy csak két szín megjelenítésére volt képes - esetünkben ez a neonzöld és a fekete - de hogy őszinte legyek, kevésbé tudok elképzelni autentikusabb játékélményt egy ilyen retró géppel. Az irányítás egy fekete, kétgombos joystick segítségével zajlott, nem a billentyűzettel, mint mostanában. Ha pedig megunta az ember, amivel játszott, akkor a gép oldalán lévő kis fehér reset gombbal indíthatta újra a rendszert, és kezdődhetett újra a csévélés és keresés a szalagon :)
A hamburger összetevőit kellett a létrákon mászkálva mindig egy emelettel
lejjebb taposni, amíg a tányérra nem ért a zsemletető is. Közben a virsli meg a tojás
folyamatosan próbált elkapni. Nehéz játék volt, mamám ügyesebb is volt benne, mint én.
Egy kis érdekesség a C16-ról, ami elsősorban kis hazánkhoz köthető: mivel amúgy is Európa volt a fő célpiaca a gépnek, 1986-tól a megmaradt készletek döntő többségét itthon értékesítették. Jóformán ez volt az akkori magyarok első lehetősége, hogy bármiféle számítógéphez jussanak, így valószínűleg mamám testvérének családja is ilyen tájban vehette, vagy vehették meg valaki mástól, aki ekkoriban jutott hozzá :) Egyébként pár évvel ezelőtt valahogy elkerült a masina, mikor meglátogattam mamámat, és elképesztő módon még mindig működött. Viszont mivel a kazettákhoz tartozó füzetet nem találtuk, illetve a joystickek is már rég tönkrementek, érdemben nem tudtunk játszani vele. De így is lenyűgöző, hogy egy több mint 30 évvel ezelőtt összerakott számítógép még mindig működik :) Kis kiegészítés, idén karácsonykor rá is kérdeztem mamámnál, hogy mi újság a géppel, de azt mondta, hogy már kidobta :(
Így teltek az évek, legalábbis 1-2, mamámnál a Commodore-t nyüstöltem, míg Robi gépén napi egy órát játszhattam, hiszen ő is használta volna a saját dolgaira. Robi rendszeresen vette a Chip magazint, amihez mindig adtak egy CD-t, rajta a legfrissebb programokkal, filmelőzetesekkel és játékdemókkal. Ezekből nem mindig engedett telepíteni, mondván "teleszemetelik a gépet", de azért akadtak elvétve olyanok, amikkel játszhattam, mint pl. a Shadowman, aminek a mai napig emlékszek a kissé ijesztő hangulatára, vagy az azóta kultikussá avanzsáló Half-life demója, a Half-life: Uplink. Ezzel igazából Robi játszott, mert nekem még félelmetes volt, ahogy ugrálnak rám a headcrabek (hivatalos megnevezésük ismeretének hiánya miatt muminoknak hívtuk őket), és megtámadnak a zombik (ők voltak a fakezűek, mert a karjuk és ujjaik is erősen megnyúltak). Később Robi megszerezte a teljes játékot is, amit mi is rajongásig szerettünk, a tévét használva monitorként beültünk Robi mellé anyával, és néztük, ahogy játszik. Még keresztanyukám is átjött néha, hozott mogyorókrémet, és azt majszoltuk közben. Végül a Blast Pit nevű fejezetben elakadt a "kopogósoknál", ami három hatalmas szörnyet jelentett, akik minden zajra felfigyeltek és hatalmas karmaikkal azonnal odacsaptak, megölve a játékost. Azóta már szerencsére megtudtam, hogyan ér véget Gordon Freeman kalandja :)
Sok-sok évvel a leírtak után egyik 576-os kollégám meglepett az eredeti Half-life
és Half-life Opposing Force lemezeivel
A másik ilyen közös elfoglaltságot a Hexen II jelentette, egy belső nézetes, középkorban játszódó, szintén kissé nyomasztó hangulatú játék. Itt a kristálygólemnél ért véget a történet, ugyanis arra nem jöttünk rá, hogy őt hogy lehet legyőzni.
Egyébként mamánál is volt PC, de mivel ő azt elsősorban munkára használta, ritkán ülhettem le elé, pedig voltak rajta játékok. DOS operációs rendszert telepítettek rá, mert mama könyvelőprogramja arra épült, de Gabi, apukám öccse viszont szintén szeretett játszani, így általa megismerhettem olyan játékokat, mint az Aladdin, az Oroszlánkirály, vagy épp a Doom 2 és a Prince of a Persia. De sajnos ritkán volt lehetőségem ott a gépen játszani, mert mama tartott tőle, hogy véletlenül letörlöm a munkaanyagait, úgyhogy csak felügyelet mellett használhattam az ő számítógépét.
Mamám testvérénél viszont volt egy igazi NES, azaz Nintendo Entertainment System. Hozzájuk még ritkábban jutottam el, és ha ott is voltam, akkor gyakran inkább társasoztunk mamám testvérének a lányaival, de ott próbáltam ki először a Tiny Toon Adventures-t, amit a mai napig nagyon szeretek, és a konzolemulátoromra is felraktam. Imádtam a NES mindenféle ergonómiát nélkülöző téglalap alakú kontrollerét. Ugyebár a sárga kazettás készülék is a NES-t majmolta, így a Nintendo játékok már ismerősek voltak.
Ezzel egyidőben, vagy kicsit később, de még mindig az általános iskolás éveimben egyik osztálytársam kapott egy Playstation 1-et, így iskolaidő után gyakran jártam őhozzá is. Ez volt az első igazi konzolos élményem, olyan játékokkal találkoztam itt először, mint a Tekken 3, a Crash Bandicoot trilógia, vagy az azóta is all-time kedvencem, a Saga Frontier 2.
Saga Frontier 2 gameplay. Érdekes, szerteágazó történet, gyönyörű, kézzel festett grafika, és izgalmas harcrendszer jellemezte.
Nagyjából hetedik osztály körül kaptam meg életem első saját PC-jét. Nem kell komoly berendezésre gondolni, sőt, 2003-ban már őskövületnek számított, de mégis csak saját PC volt, és rettentően örültem neki. Továbbra is megmaradt az egyszerre retro és akkor modernkorinak számító játékok kettőssége, hiszen míg Robi gépén a GTA3-at, vagy épp a Mafiát toltam, addig a saját, 486-os, 100 Mhzes processzorral, 8 MB rammal és 1 MBos videokártyámmal felszerelt gépemen megmaradt a DOS-os játékok kínálata. Mindezeket egy fekete-fehér monitoron élvezhettem. Jó, hát budget gép volt, na. És az elején sok játék el sem indult, mert a Dos alapból csak 640 kB memóriát tudott kezelni, a maradék 7.4 MB csak pangott üresen. A memóriaéhesebb játékokat így nem tudtam futtatni, egészen addig, amíg a kezembe nem akadt Robi egy régi a könyve a "DOS válaszok" címmel. Gondoltam, hohó, ez jó lehet valamire, mert kérdéseim bőven akadtak. Nagy mázlimra, a memóriaproblémára is kaptam részletes magyarázatot, hogy hogyan lehet kihasználni a RAM teljes kapacitását, így végül minden játékkal tudtam játszani.
Hatalmas előrelépés volt, hogy az informatika tanárom, Peti bácsi (vagy ahogy hívtuk, a "tanbá") segített egy tizes csomag floppy-ra felmásolni a Windows 3.11 telepítőjét, majd azt telepítve a gépemre újabb lehetőségek nyíltak meg előttem. Valljuk be, az ős-Windowsra azért nem volt olyan egetrengető a kínálat, de legalább mást is tudtam már csinálni a géppel, akár midiket hallgatni, képeket nézegetni, vagy az akkor beindult új hobbimnak, a novellaírásnak hódolni.
Ez a 4 MB-os RAM maradt meg az első gépemből, valamint az első vinyóm.
Elképesztő 85.3 MB tárhely (54-re emlékeztem), 1992 február 18-án gyártották, tehát majdnem 28
éves, ami szintén nagy szó.
Ez a kis gép nem sokáig volt velem, ugyanis nem sokára kaptam egy kiszuperált Pentium 2-es masinát. Talán 533 Mhzes volt a prockó, és pár gigás a vinyó, de bevallom, nem emlékszem már rá pontosan. Először Windows 98 volt rajta, majd felraktam a Windows Milleniumot, ami a Vista mellett a legkevésbé kedvelt Windows kiadások egyike, én is szívtam vele sokat. Viszont a teljesítménye már elegendő volt arra, hogy pl a Rollercoaster Tycoonnal, vagy egy másik nagy kedvencemmel, a Star Wars Racerrel játszhassak.
És elérkezett az általános iskolai ballagásom napja. Ekkor kaptam meg az első, modern játékok futtatására is alkalmas gépemet. Mivel szemfüles módon kisakkoztam korábban, hogy új gépet fogok kapni, egyik osztálytársamtól előre elkértem a GTA Vice City telepítőjét, hogy legyen mivel felavatni.
Magáról a gépről nem maradt fenn kép, de az unokatestvéreimmel körbeülve sikerült
elkapni a Vice City első indításának pillanatát... :) A hangszórók még most is megvannak, kicsit
kontakthibás már, de még működik.
Egy fantasztikus AMD Athlon XP 2400+ , 512 MB RAM (de lehet, hogy csak 256 MB volt az elején, az biztos, hogy középiskola első évében megvettem egyik osztálytársam memóriáját, és úgy lett 768 MB), azt hiszem, hogy Abit alaplap, illetve egy Ati Radeon 9200 SE videokártya, valamint 40 GB HDD. Kinyílt egy új világ, bár a 9200SE az aktuális paletta alsó végén helyezkedett el, azért játékra valamennyire mégis alkalmas volt. Arra emlékszem, hogy valahonnan aztán sikerült upgradenem egy 9600 SE-re, ami még mindig nem a csúcsot jelentette, de azért egy Half-life 2, vagy a Need For Speed Underground már ment vele.
Érdekes módon az igazi kezdetkre jobban emlékszem, mint a köztes időtartamra. Az biztos, hogy valamikor 2006 környékén váltottam újra konfigot, addig a korosodó Athlon XP-vel próbáltam meg játszani, de sajnos már akkor is tartotta magát a trend, hogy a játékok egyre fejlettebbek lettek, míg a hardvered nem változik, hacsak nem költesz rá.
Ami tuti, hogy a régi Athlon XP-t egy már a 2005-ös megjelenésekor sem combos processzorra cseréltem, méghozzá egy AMD Athlon 64 X2 3800+ra. Ez a csere nagyon megmaradt bennem, ugyanis 32 750 forintért vettem meg egy pénteki napon a prockót, és vasárnap, két nappal később(!) már csak 24 300 forintba került. Nagyon mérges voltam a boltra, igazán szólhattak volna, hogy két nap múlva jöjjek vissza :D
Mellé egy szintén budget Asus M2NPV-VM alaplap társult, integrált Nvidia videokártyával (GeForce 6150). Játékra nem volt alkalmasabb, mint a 9600SE, de a zsebpénzemből összespóroltam annyit, hogy Robi használt Nvidia Geforce 7600GT-jét meg tudjam tőle vásárolni, így egy akkori időkben egészen kellemes, nagyjából középkategóriás konfiggal tudtam tolni a Need For Speed Carbont.
2007-es "erőművem", egy áprilisi napon fotózva. DVD-író, mobil rack, DVD-olvasó
és még Floppy meghajtó is volt benne. Na meg a neoncsövek....
A belsőségek, még videokártya nélkül. Gusztusos kábel-management, fordítva felrakott
processzorhűtő, és persze a neoncsövek csodálatos hangulatvilágítása.
Ezzel a géppel egészen a 18. születésnapomig játszottam, amikor is akkor még hihetetlennek ható 70 000 forintot kaptam a rokonoktól összesen. Ez ugyebár 2007-ben volt, és az akkori fórumos ismerőseimnek hála, képben voltam az aktuális hardverpicai alakulásokkal, új processzorokkal, videokártyákkal. 2006 év végén jelent meg az akkori idők létező legjobb otthoni felhasználásra szánt videokártyája, a GeForce 8800GTX. Az addigi csúcskártyákat (Geforce oldalon a 7900GTX, vagy a kétmagos 7950 GX2, Radeon oldalon az X1950 XTX, ezutóbbi a mai napig a kedvencem ezzel a rendkívül hosszú névvel, hogy "iksz ezerkilencszázötven iksztéiksz") fényévekre maga mögött hagyva elképesztő játékos teljesítményt nyújtott annak, akinek volt kb. 160-175e forintja erre. Nekem természetesen nem volt sem 2006-ban, sem 2007-ben, a korábban említett 70 000 forint volt a büdzsém, amelyet új VGA-ra kívántam költeni, de mielőtt tovább folytatnám, tennék egy kis történelmi kitérőt az akkori videokártya-helyzetről. Akit ez hidegen hagy, ugorjon az alább lévő kép utáni bekezdésre.
2007-8 rendkívül izgalmas volt videokártya-téren (és optikai adattároló téren is, hiszen 2007-ben zajlott a nagy Blu-ray - HD-DVD háború is!), hiszen az említett 8800GTX-el az Nvidia jó időre bebiztosította magát a piacon (pár évre túlságosan el is kényelmesedett, az átnevezési botrány idején, de ez most nem tartozik ide). Olyan újdonságok mutatkoztak be ezzel a kártyával, mint az egyesített shader architektúra, ami alapjaiban változtatta meg a képalkotási eljárást, vagy épp a kétslotos hűtési rendszer. Mindkettő a mai napig használatban van.
Az ATI-t pedig felvásárolta a processzorairól ismert AMD, amibe utóbbi cég majdnem belerokkant, és csak az elmúlt egy-két évben álltak helyre annyira, hogy mind VGA, mind CPU terén reális ellenfelei az Nvidiának és az Intelnek. Mivel mindig is alacsony költségvetésből gazádlkodhattam PC-építés terén, így én előszeretettel választottam az AMD/ATi cég termékeiből, igazán sosem tudtam, hogy milyen lehet a "másik oldalon", ha nem számítjuk a Geforce 7600GT-vel eltöltött időt.
2007-8 volt a pálfordulás időszaka részemről (részletesen majd lejjebb fejtem ki, hogy mit értek ez alatt), hiszen az említett 70 000 forintommal végre be tudtam szerezni egy ütősebb VGA-t, név szerint egy Geforce 8800 GT-t, amivel a fórumos társak között hirtelen én lettem az "atyaúristen". A 8800 GT a GTX kistestvére volt, ami a korábbi kistestvérnek számító GTS szériánál viszont erősebbnek készült. Itt támadt némi zavar az elnevezések között, hogy most akkor melyik is a jobb, amit alább gyorsan összefoglalok, hogy érthető legyen:
8800 GTX: 768 MB memória, 128 számolóegység
8800 GTS: 320/640 MB memória, 96 számolóegység
8800 GT: 512 MB memória, 112 számolóegység
8600 GT/GTS: 256/512 MB memória, 32 számolóegység.
Akkoriban az Nvidia kevéssé titkolt szándéka az volt, hogy a gamereket szándékosan a drágább videokártyák felé terelje, ugyanis a 8000-es család megjelenésekor a 8800GT még nem volt elérhető, az jó egy évvel később került csak ki a piacra. Így az egyszeri játékos vagy a nagyon drága 8800 GTX/GTS kártyák közül választott, vagy a teljesítményében csak előbbiek harmadára/negyedére képes 8600-as sorozatból. Szerencsére mire én eljutottam a vásárláshoz, már a 8800 GT-t is piacra dobták, így nem volt kérdés, hogy melyiket választom. Azonban maga a 8800GT rendkívül érdekes pozíciót foglalt el a 8000-es sorozatban, ugyanis:
- Kevesebb memória és számolóegység ellenére majdnem minden játékban utolérte a GTX-et, míg a GTS modelleket rendre le is hagyta.
- A gyártástechnológia fejlődése miatt kevesebbet fogyasztott, mint a GTX/GTS modellek.
- Az ATi/AMD akkori csúcskártyáját, a HD2900XT-t is állva hagyta minden játékban és szintetikus tesztben, ahogy fogyasztásban is.
- Árban mégis sokkal kedvezőbb vétel a kb 60-65 000 forintos kezdő árcédulájával, mint az elvileg erősebb testvérei, ez azonban csak az ajánlott ára volt, mivel hatalmas érdeklődés övezte, így nagyjából 70-80e forintért lehetett kapni, a gyártó nevességétől függően.
Fentiek alapján tehát kijelenthető, hogy az Nvidia saját magának állított konkurenciát a GT modell piacra dobásával, hiszen ár/érték arányban messze jobban szerepelt, mint akármelyik saját, vagy konkurens ATi modell. A helyzetet tovább bonyolította, hogy a GT megjelenése után bő egy hónappal kiadták a 8800 GTS 512 MB-os változatát is, ami a 8800 GT alapjaira, de a korábbi GTS/GTX modellek órajeleire épült, tehát modernebb gyártástechnológia és gyorsabb GPU jellemezte, emiatt az "őseit" ő is rendre megelőzte minden játékban és szintetikus tesztben. Azt meg már hagyjuk is, hogy megjelent a 8800 Ultra is, ami meg a 8800 GTX turbózott változata volt, pofátlanul túlárazva, de a GTX-nél csak 10%-os többletteljesítményt felmutatva.
Egykori videokártyám, a Gainward Bliss 512 MB Geforce 8800GT.
Érdekes, hogy rendre egy másik fajta hűtővel ellátott kártyáról találtam képet,
erről a típusról nem sok maradt fenn az utókornak.
A szülinapom utáni napokban meg is rendeltem az akkor 72 000 forintba kerülő kártyát, óriási mázlimra az utolsó darabot sikerült elhalásznom egy webshopból, ugyanis hatalmas kereslet mutatkozott rá. Ennek egyik oka, hogy az ATi/AMD új kártyái, a HD2000-es sorozat finoman szólva is felsülés volt, teljesítményében helyenként ugyan utolérte az Nvidia kártyáit, de sem megelőzniük, sem fogyasztás szempontjából energiahatékonyabbnak lenniük nem sikerült. Ez a sikertelenségük a videokártya piacon sajnos sok évig fenn is maradt. A másik ok, hogy a 8800 GT 2007 október végén jelent meg, így december 12-én esedékes születésnapomkor csak bő egy hónapja lehetett megvásárolni. De a lényeg, hogy sikerült, és így olyan rendkívül hardverigényes játékok is elindultak már (mit elindultak, gyönyörűen futottak is), mint pl. az akkori évek nagy slágere, a Crysis, és a Crysis: Warhead.
A pillanat, amire ma is emlékszem, a rendszerem első indítása az új videokártyával
Szűk fél évig az eddigi Athlon X2-es konfigon játszottam, aztán tavasszal elballagtam a középiskolából, ami a második pénzmagot jelentette a PC fejlesztésemhez. Itt nagyjából megint 70-80e forintot sikerült összekalapolnom a kedves rokonoktól. És ekkor következett részemről a pálfordulás, ugyanis eddig szinte kizárólag csak AMD-s rendszereim voltak, de az ATi felvásárlása miatt CPU fronton egyre gyengébbre sikerült a felhozataluk, ahogy a VGA palettájuk sem volt valami ütős, én pedig szerettem volna már a "budget-gamer" kategóriából kilépni.
Így elkezdtem Intel oldalon érdeklődni az új processzorom iránt. Persze a 80e forintos keret azért így is eléggé leszűkítette a dolgot, de sikerült ár/érték arányban jó befektetésre szert tennem. Név szerint egy Intel Core 2 Duo E8200-as, 2660 MHz-es proci, egy Gigabyte EP35-DS3 alaplap, valamint egy Macron (később Robitól vásárolt Chieftec) tápegység, és 2x2 GB DDR2-800 MHz-es Kingmax RAM alkotta az új gépemet, valamint azt hiszem, egy 320 GB-os HDD. Őket az akkori büszkeségemnek számító Raidmax Sagitta II-es gépházba szereltem be. Gyönyörű ház volt, még ma is megvan az egyik polcra elrejtve, bár már látszik rajta a közel tíz éves használat.
A kábel-management továbbra sem volt erős oldalam, illetve a neoncsöveket is
már hagyni kellett volna a fenébe. De na, akkoriban azért ez még vagány dolognak számított.
Bő fél évvel későbbi kép, talán már egy csöppett rendezettebb belsővel
és ízlésesebben elhelyezett neoncsövekkel. Bal oldalt a ma is használt 5.1-es hangrendszerem,
a Creative Inspire P5800-as mélyládája.
Ez a konfiguráció nagyon sokáig és nagyon sok mindenre elég volt (valamint a Pentium 2-est nem számítva az első és utolsó Intel alapú konfigom), Half-life 2, Portal 1-2, Need For Speed-ek, Call of Duty Modern Warfare sorozat, de ugyanilyen szívesen játszottam a régi klasszikusokkal is, Mafia, GTA 3/Vice City, GTA 4, Civilization IV, és még sorolhatnám. 2012-ben még ezzel a konfiggal vágtam bele a Star Trek Online-ba is.
Ekkoriban még aktívan fórumoztam a szakadár fórumtársainkkal (hogy értsétek, a korábban említett fórumos társaimmal egy jóval nagyobb warez fórumközösség tagjai voltunk, ahonnan a vezetőséggel összeveszve eljöttünk, és alapítottunk egy saját, baráti fórumot), néhányukkal annyira jóban voltunk, hogy személyesen is találkoztunk többször is. Közülük is Ferit emelném ki elsősorban, aki Kalocsán élt, és legjobb tudomásom szerint még most is ott él. Ő vett először az ismerőseim közül a 2007-ben megjelent PlayStation 3-ból egyet, és mikor náluk voltam, akkor persze ki is próbálhattam. Itt ismerkedtem meg pl. az Assassin's Creed sorozattal (vagyis akkor még csak egy része volt, tehát az első részével). Eredeti ős-szériás fat PS3 volt, még a PS2-es játékokat is vitte, ami ma már ritkaságnak számít, ha talál illyen példányt az ember, hiszen semelyik további széria nem támogatta a PS2 lemezek futtatását.
Az eddigieket figyelembe véve egyébként rendkívül nagy szünet következett a PC-m fejlesztésében, ugyanis közel hét évig(!) hozzá sem nyúltam ehhez a konfigurációhoz. Ennek elsősorban pénzügyi okai voltak, valamint mert 2011 novemberében megvettem a saját, hófehér PlayStation 3-amat az akkori munkáltatómtól, az 576-tól (természetesen részletre). Erre az időre már ki is szerettem a PC-n történő videojátékozásból, de az új konzolon ellenben sokat játszottam. Igyekeztem csak exkluzívokkal múlatni az időt, ami valljuk be, PS3-ra volt bőven, nem is akármilyen címekkel. Uncharted trilógia, Heavy Rain, Final Fantasy XIII (igen, tudom, ezt kiadták Xboxra is), hogy csak néhányat említsek. A folyamatos munka és párkapcsolati kihívások mellett nem igazán volt már rá ingerenciám, hogy játsszak, jóllehet, mikor 2013 őszén megjelent a GTA V és egy példányát hazavittem, akkor reggel 8-tól este 11-ig játszottam vele, szó szerint folyamatosan. Ma is az egyik legkedvesebb gamer élményemnek tartom azt a napot. Később bővítettem a mozgásérzékelős szettel, és ezekhez való játékokkal, valamint az új Guitar Hero Live 2016-os megjelenése után hetekig játszottam vele, és sikerült is két hétre világbajnok pontszámot elérnem az egyik zenében.
A rekorder pontszámom a TV on the Radio nevű együttes Lazeray c. számában.
Mikor utoljára néztem, már azt hiszem, a 12. helyre volt csak elég ez a pontszám. De azóta
sajnos a multis részét már le is lőtte az Activision, úgyhogy már csak az emlékek maradtak meg erről.
Ami még nagyban hátráltatott a fejlesztésben, hogy 2014. júliusában botor módon személyi kölcsönre vettem egy használt autót, amit életem eddigi legnagyobb hibájának tartok, és egy életre el is vette a kedvemet az autóvásárlástól. Így bő három és fél évre eladósítottam magamat, azt a pénzt, amit esetleg új gépre tudtam volna félretenni, a törlesztés fizetésére kellett szánnom.
Viszont hála a Facebooknak, meg magamnak, hogy dokumentáltam az esetet, 2014. október 31-én történt a Core 2 Duo-s gépemben az első változtatás. Én eddigre már három éve nem éltem otthon, hanem ex-576-os kollégám üres szobáját béreltem, aki szintén nagy gamer volt, és ő szívesen cserélgette a hardvereit. Tőle örököltem meg az akkor már igencsak korosnak számító 8800 GT-m helyett az ő használt Radeon HD6850-ét, ami akkor már szintén idős, jó négy éves kártya volt, de aránylag vállalhatónak számított, ha a csúcsteljesítménytől elég távol is állt. A 8800 GT-nél mindenesetre fényévekkel jobbnak számított, így alkalmasint újra tudtam játszani ezzel-azzal, mint pl. az akkori slágernek számító Euro Truck Simulator 2-vel, amibe közel 200 órát beleöltem. De a Borderlands 2 is szépen futott, ahogy a Dirt 3-mal is sokat raliautóztam.
Ezután egy újabb év eltelt, mikor Zsoltinak köszönhetően újra "rákényszerültem" a fejlesztésre, ugyanis ő alaplapot váltott, és felszabadult az addig használt deszkája. Egy nagyon alapfelszereltségű AM3+ foglalatú AMD lapról van szó, nevesítve az Asus M5A78L-LE. Mivel korábban szólt róla, hogy újítani fog, én is spóroltam egy kis pénzt, és a Core 2 Duo után elképesztő előrelépésnek számító nyolcmagos AMD FX-8320e procira ruháztam be, kétszer 4 GB Kingmax Fury DDR3-1866 Mhz-es Rammal egyetemben. A prockó ekkor már szintén nem volt új a piacon, ráadásul a 8320e az alját képezte az FX-8000-es sorozatnak, és még annak is az energiatakarékos, tehát teljesítmény szempontjából visszafogott változata volt, de egy hétéves, kétmagos proci után még így is óriási fejlődésnek számított.
Az új és kevésbé új alkatrészek még beszerelés előtt. A ház és a táp maradt az eddigi is,
400 Wattos Chieftec, és a már szintén őszbe hajló Raidmax Sagitta II
Eddigre már teljesen hidegen hagytak a futószalagon érkező Call of Duty epizódok, és kezdtem átszokni a mai napig kedvenceimnek számító városépítgetős, meg menedzselős játékokra, így előbb a Cities XL, majd a Cities: Skyline vált nagy kedvenccé. A régebbi játékok továbbra is elő-előkerültek, Half-life 2, az örök klasszikus, vagy a Portal.
Nem várt fejleményként kb két év használat után 2017 júniusában Zsolti HD6850-es kártyája az alaplappal együtt egyik napról a másikra beadta a csavarkulcsot. Így pár hónap erejéig kénytelen voltam elővenni az ágyneműtartóból és leporolni a régi Core 2 Duo-s konfigomat a 8800GT-vel együtt, hiszen az a konfig még egyébként működőképes volt, ha játékra már teljesen alkalmatlan is.
Lassan elérkezünk a végére, ugyanis 2016 májusában felmondtam az 576-ban, amit addigra rettentően megutáltam, meg hát a bérből sehova sem jutottam előre az életben. Ekkor jött a lehetőség a mozdonyvezetői tanfolyamra és egy jobb életre, mind magán, mind gamer szempontból. Így 2017 augusztusában meghirdettem a meglévő és még működő alkatrészeimet (már az AMD FX procit és a ramokat), melyeket sikerült is eladni, a hiányzó maradék összeget pedig kölcsönkaptam egy nagyon kedves ismerősömtől.
Eddigre már nem nagyon olvasgattam hardveres portálokat, a fórumostársakkal sem beszéltem már évek óta, úgyhogy kicsit lemaradottnak éreztem magamat a hardverpiac aktuális kínálatában. Ami biztos volt, hogy nem szeretnék még egyszer Intel procit venni, hiszen gusztustalanul túlárazott és feleslegesen nagy teljesítménnyel bíró alkatrészre nem volt szükségem a kazuár játékos életemben (tíz évvel ezelőtt is drágább volt egy Intel processzor, de ár/érték arányban azért sokkal jobban megérte). Így maradtam AMD vonalon továbbra is. Végül az akkor aránylag frissen megjelent Ryzen 5 1600-as, hatmagos processzorra esett a választásom, mert az AMD ezzel a processzorral újra életképes alternatívát kínált az Intel mellett, nem csak az olcsóbbik választást. Mellé egy MSI B350 Tomahawk Arctic középkategóriás alaplap, és egy Corsair Vengeance LPX 2x8 GB DDR3-2666 Mhz Ram kerültek bele az újonnan vásárolt Kolink Luminosity házba, egy szintén új (és nagyon régóta vágyott moduláris) 550 Wattos EVGA tápegység mellé. Hogy érdemben ki tudjam használni a hirtelen jött sebességet, egy Samsung EVO 960-as SSD-t is vettem a gépbe. A videokártya még mindig szűk keresztmetszet volt a játékokban, de aránylag naprakész hardverrel rendelkeztem egy Radeon RX460 képében. Sajnos pont elhappolták előlem a 4 GB-os változatot, amivel lehetett is volna játszani, így maradt a 2 GB-os, ami viszont az új játékokban gyakran bizonyult kevésnek.
Próbálkoztam ugyan újabb megjelenésekkel, mint pl. a Mass Effect: Andromeda, ami sajnos éppen csak játszható paramétereket produkált, így nem sokáig erőltettem. Ugyanígy jártam a No Man's Sky-jal, amit nagyon-nagyon vártam, solo játékos űrfelfedezős FPS, de mint kiderült, nem is jártam rosszul, hogy az elején nem futott a játék, mert nem is volt benne igazán tartalom.
A külcsínyre jól kinéző, de igazi játékra továbbra is alkalmatlan előző konfigurációm. Végre a kábel-
management is sikerült, és kikerültek a neoncsövek is sok év után.
Tavaly a karácsonyi szezon előtt beruháztam egy PlayStation 4-be, és rögtön mellé egy VR szemüvegbe is. Utóbbit kicsit már bánom, mert egy ideig jó mulatság volt, de most fent van a galériában, elrakva a dobozába. A PS4-et viszont nem bántam meg, újra előkerült a Mass Effect: Andromeda, jóllehet, még nem játszottam végig. Ellenben a Final Fantasy XV-öt nagyon-nagyon élveztem, és abba is nagyon sok órát belepakoltam, mint anno az Euro Truck Simulatorba, vagy akár a Star Trek Online-ba. De említhetném még a Detroit: Become Human-t, amit szintén nem fejeztem be, ahogy a Horizon Zero Dawn-t sem. De ami késik, az a vonat.
És ezennel tisztelettel jelentem, hogy megérkeztünk a jelenkorunkba, egész pontosan nagyjából két héttel ezelőttig, a decemberi fizetés napjáig. Végzett mozdonyvezetőként azért keres annyira jól az ember, hogy akár egy komolyabb gépet is meg tudjon építeni, és mivel változatlanul az RX460-as kártya dolgozott a gépemben, úgy gondoltam, ideje újítani. Hiszen olyan új, és igényes címek jelentek meg, mint a Star Wars Jedi: Fallen Order, vagy épp a két évvel ezelőtti Call of Duty, ami végre visszatért a gyökerekhez, a második világháborúhoz. Az igazi apropót azonban a 2020 márciusában érkező új Half-life epizód, az Alyx szolgáltatta, ami csak a Valve saját VR szemüvegén fog majd futni. Egyelőre azonban az új gép megépítése kimerítette a költségkeretet, úgyhogy lehet, hogy csak valamikor a nyár során fogok tudni erre beruházni.
Ismét fejest ugrottam a hardverek világába, napokig végeztem kutatómunkát, hogy mik a jó videokártyák, processzorok, alaplapok mostanság. Korábban soha ennyi órát nem feccöltem abba, hogy egy mindennel együttműködő, kiegyensúlyozott konfigurációt építsek. Ennek az oka, azon felül, hogy egy aránylag időtálló rendszert kapjak végeredményül, az is volt, hogy felültem én is az RGB-vonatra, úgyhogy most ami tud világítani a gépben, az világít. :D
A jelenlegi konfigurációm a következő:
AMD Ryzen 7 3700X @ 3,6 GhZ (Turbo órajele 4.275 GHz) proci
MSI MPG X570 Gaming Carbon Wifi alaplap
4x8 GB DDR4-3600 MHz G.Skill Trident Z RGB RAM
MSI Radeon RX5700 XT videokártya
EVGA G3 Supernova 550 Watt-os PSU
250 GB Samsung EVO 960 SSD + 3 TB HDD
Enermax Saberay Advanced ház
A "BattleStation", ahogy magamban hívom :3
Az elmúlt kb. 22 év alatt ez a második olyan számítógépem, amire azt mondom, hogy "igen". Mindenből a legújabb, ha nem is a legerősebb, de ahhoz nagyon közeli teljesítmény, az összes játék fut Ultra beállításokon, emellett bitang gyors, és nem fogyaszt sokkal többet, mint az előző.
Az "ősidőkből" igazából már csak a Creative Inspire P5800-as hangfal-szett maradt meg, ami kiállta az idő próbáját, és a maga szerény kis 72 Wattos összeteljesítményéhez képest még mindig napi használatban van, és továbbra is nagyon jól szól. De az előző, Ryzen 5-ös konfig is megvan, a Core 2 Duo-s rendszer pedig a Raidmax Sagitta házban pihen, emlékként, relikviaként a fiatalságomból. A 8800GT-t odaadtam Zsolti egy ismerősének, így az sajnos már nincs velem. Azt viszont lenyűgözőnek tartom, hogy annak idején a maga 112 számolóegysége mire volt képes, mennyire hihetetlen teljesítményt tudott kipréselni magából, ahogy ma a Radeon RX5700-as is (összehasonlításképpen, a Radeonban 2560 számolóegység található).
Köszönöm, aki az eddigi leghosszabb bejegyzésemet végigolvasta, remélem, találta annyira érdekesnek ezt az "utazást", mint én a megélését!
Szép napokat, jó játékokat kívánok!
Felhasznált források az emlékeimen kívül:
Robi beszámolói a 2000-es évek elejéről a saját gépeiről
Wikipedia, az egyes hardverek megjelenési dátumai miatt
Gyártói oldalak tömkelege a hardverek eredeti specifikációi miatt
Régi visszaigazoló emailek néhány hardver megrendeléséről
Hardveraprós levelezések
Facebook képek, és egyes kommentek is sokat segítettek a hű rekonstruálásban
