Ostoba címadás, mint mindig, hiszen mindenkinek a gyermekkora már "retrónak" számít, kivéve azoknak, akik most gyermekek. Az elmúlt években amúgy is nagy divat lett elsősorban a 80-as évek újraélése, elég csak a mindenféle retrowave zenei stílusokra, vagy az ebben a korban játszódó sorozatokra, filmekre gondolni. És ez személy szerint tök jó, bár én összesen bő 18 napot töltöttem a 80-as években, de ezek szerint ez az időmennyiség is elég volt, hogy a mostani gondolkodásomat befolyásolja. Na jó, igazából nem történhetett ilyesmi, de a legtöbben jó szívvel emlékszünk vissza a gyerekkorunkra, köztük én is, mármint a pozitív dolgokra, a negatívokból meg igyekszem tanulni a mai napig is.
A régi dolgok iránti rajongásom már azon tettenérhető, hogy még mindig ragaszkodom ehhez az archaikus, írott formához, amikor megosztok egy apró részletet az életemből, ahelyett, hogy készítenék egy videót a Youtube-ra pl. Valószínűleg utóbbi formátumban sem kapnék nagyobb érdelődést, mint itt olvasva ezen sorokat, de nem is ez a célja ennek a régóta meglévő blognak, hanem szimplán csak szeretek egy-egy nagyobb, általam régóta, vagy nem olyan régóta zajló projektről itt "megemlékezni", illetve az elért eredményeket megosztani a családdal, barátokkal, érdeklődő ismerősökkel.
Visszatérve még egy szóra a régi dolgok iránti rajongásért, ami most világszinten megfigyelhető, szerintem ennek a pszichológiai háttere, ami mostanában sokakban feltört, legyen szó ilyen helyi szinten, mint nálam, vagy nagyobb "hollywoodi" produkciók esetében is, hogy a világ jelenleg jól érzékelhetően egy teljesen rossz és őrült irányba halad, így sokaknak az okoz(na) némi megnyugvást, ha újra gyerek lehetne. Valahol mélyen ez is motivál engem, legalábbis Magyarországon mindennek nevezhető a helyzet, csak nyugodtnak nem. A másik ok pedig, hogy nem igazán bővelkedtem gyerekkorban olyan cuccokkal, amikkel szerettem volna. Volt sok Pokémon tazóm, meg kártyám, de egy valamire való hangtechnikám például nem (mondjuk miért is kellene egy gyereknek hifi...), pedig egész korán megszerettem a zenéket, zenehallgatást, ahogy a filmeket is.
Jellemzően 90-es évekbeli "funky" mintázat. Nekem elég volt csak ránézni és valahogy megnyugtatott, de egyben kellemetlen sóvárgást is okozott a régmúlt iránt. Hasonló mintákkal persze ma is találkozhatunk, hiszen az autóbusz-gyártók kizárólag ilyenekkel díszitik az üléseket.
És akkor a filozófiai eszmefuttatásból rá is térnék a bejegyzést inspiráló, nemrég elkészült dupla projektemre. A második része véletlenül adta magát, sőt, most hogy ezen sorokat körmölöm, eszembe jutott, hogy ebbe a retró témakörbe gyakorlatilag egy harmadik dolgot is belevehetek, úgyhogy máris tripla projektről lesz itt szó.
Emlékezzünk vissza a 90-es évekre, merthogy én akkor voltam gyerek, és akkoriban értek azok a behatások, amiket 30 évvel később sikerült tető alá hoznom. Mit láthattam akkoriban gyerekfejjel? Eszement, de szuper rajzfilmek és ifjúsági sorozatok (a teljesség és fontossági sorrend igénye nélkül néhány kedvenc: Hey, Arnold!, Rocko modern élete, Dexter laboratóriuma, Digimon 01-02, Tom & Jerry, Fecsegő tipegők, Alex Mack titkos élete, meg az akkori Nickelodeon teljes kínálata, kivéve a Pete és Kis Pete, mert azt ki nem állhattam, és még sorolhatnám). Hasonlóan király tv-sorozatok (Knight Rider, Star Trek, Csillagkapu, Barátok közt [<- igen, király sorozatnak tartom most is]), és ugyanilyen remek filmek (Jurassic Park, Star Wars). Fontos, hogy nem arra gondolok most, hogy ezek a 90-es évek termékei, hanem, hogy ekkor láttam őket. Jó, a Star Treket igazából 2001-től kezdtem nézni, amikor a Viasat 3 elkezdte adni a Voyagert, de előtte a TV3-on ment az Eredeti sorozat (mondjuk azt sem akkor, sem azóta nem láttam). Emellett számítástechnikai téren is sok újdonság látott napvilágot, mint például a Windows 95-98, vagy a PlayStation 1.
Fentieket csak szemezgettem, ami hirtelen eszembe jutott, nyilván egy csomó minden kimaradt, de valamilyen szinten mind formálta az ízlésemet és érdeklődésemet. Ugyanez igaz a zenékre is, életem legmeghatározóbb zenéje volt apró gyermekként az Eiffel 65 - Move your body, és ez meg is határozta a jelenkorra a zenei ízlésemet, bár azóta természetesen sok más stílusra is nyitottam.
A legelső hangtechnika, amire vissza tudok emlékezni otthonról, egy kétkazettás rádiósmagnó, angol nevén boombox volt.
Sanyo C-35 boombox. Nem pont ilyenünk volt, de ehhez rendkívül hasonlított külsőre. Sajnos már az otthoniak sem emlékeztek a pontos típusra.
Anno sokat hallgattuk anyával a rádiót, illetve a miénknek volt beépített mikrofonja is és nagyon szívesen vettem fel kazettákra saját "rádióműsorokat" a mikrofonba beszélve. Ezek sorsa számomra ismeretlen, de gondolom, már régen az enyészeté lettek.
Sőt, általános iskolában annyit rádióztam/rádióztunk, hogy mikor egyik, már sajnos régen elhunyt osztálytársamnál (Isten nyugosztaljon, Orsi) volt egy kisebb osztálybuli, és a szülők kitaláltak nekünk egy játékot, amelyben zenéket kellett felismerni, toronymagasan az én csapatom nyert, mert majdnem mindenre meg tudtam mondani az előadó nevét és a szám címét.
Így teltek a boldog békeidők, aztán zenei fronton részemről nem is történt túl sok változás egészen 2000-ig, amikor megkaptam életem első saját "boomboxát". Ekkor már Algyőn éltünk a nagyszülőknél, ideiglenesen, és egy kis ideig egymagam voltam a nekem adott szobában, amíg öcsém be nem költözött mellém. Az új jövevénynek először egyáltalán nem örültem, de végül nagyon sok évig lett jó barátom (a magnóról beszélek). Nem örültem az új hangtechnikának? - hasíthat a kérdés az olvasók fejébe. Nem, először nem, de nagyon egyszerű oka volt. A magnót szülinapra kaptam, de előtte már nagyszülőktől is kaptam néhány ezer forintot, ami 2000-ben azért nekem egy kisebb Fort Knox-szal ért fel, de szüleim elkérték tőlem ezt a kis pénzt, hogy a magnóba invesztálhassák. Ennek egyáltalán nem örültem akkoriban, de hosszú távon már bőven megérte. Nevelőfaterom, Robi adott több tucat régi kazettát, ami neki már nem kellett, így születtek a legjobb válogatás kazijaim a rádióból felvett számokból.
Noha azóta soha semmiből nem vennék Samsung márkájút, a kis RCD-590-es kazettás,
CD-lejátszós magnójuk lassan 22 éve bírja, jóllehet már régen nincs napi használatban. A rádió és a CD-lejátszó része még mindig kifogástalanul működik, a kazetta egyik továbbító görgője viszont sajnos szétesett. Jelenleg a hűtő tetején pihen, mert anno az volt a terv, hogy főzés közben milyen jó lesz rádiót hallgatni, melyre aztán azóta sem volt példa. Most a fotó kedvéért leporoltam, illetve az első két CD-m, és a tucatnyi mixkazimból már csak a három megmaradt példányt is mellétettem.
Ugyanezen idő tájt kaptam meg az első CD-imet is, hol írottat, hol eredetit, amit előszeretettel hallgattam ezen a csoda készüléken. Több fajta hangzásmód közül választhattam (Classic, Rock, Pop), melyből mindig csak egyet, a Classicot használtam, mert a többi aránytalanul lemélyítette a hangzást. Sőt, mikor végre valahonnan lett CD-íróm, az első, általam kiírt audio CD-t is rajta keresztül hallgattam meg. Egyszóval kellemes emlékek fűznek ehhez a kis "boomboxhoz", gyerek- és tinikorom jelentős részét végigkísérte, egészen addig, amíg nem lett egy MP3 lejátszásra is alkalmas számítógépem.
Még egy büdös szót sem szóltam egyik mostani projektemről sem, igaz? Teljesen jól látjátok, de szeretem felvezetni az aktuális dolgokat a régi emlékekkel, egyrészt mert így tudom jól összeszedni, hogy miről is szeretnék beszélni, másrészt meg nem baj, ha ezek az emlékek itt maradnak megőrzésre. Fiatalabb - sajnos - már én sem leszek, és időnként jó ezeket visszaolvasgatni.
Továbbra is zenei téren maradva még mamámnál is volt lehetőségem ihletet gyűjteni 20 évvel későbbre. Amíg még nagybátyámék ott éltek vele, nagybátyámnak egy régebbi Marantz hifije volt, nem ám ilyen boombox történet, hanem rendes hifi. Érdekes, hogy hallani igazán sosem hallottam, hogy mire képes, hiszen én főleg mamával töltöttem az időt, meg a Commodore 64-en (bocsánat, 16-on) játszottam. Valahogy mégis megmaradt, valószínűleg tudatalatt, hogy a Marantz egy jó márka.
Ez az egész "én is szeretnék egy hifit" történet jóformán teljesen feledésbe merült, vagy még inkább, ki sem alakult egészen az elmúlt évekig, noha tiniként, fiatal felnőttként ugyanúgy szerettem zenét hallgatni, mint akárki más. Sőt, készítettem is néhányat, teljesen saját nótákat (sőt egyszer egy techno albumot is, de óriási bánatomra ez megsemmisült a Nagy Partícióhiba-incidens során), valamint a Shake up mixsorozatomat is annak idején.
Az egyetlen fennmaradt zeném a B című technoalbumomról. Ezt valamiért kiírtam CD-re, de az egész albumot sosem, sajnos így lett az enyészeté a többi. Összesen 6-7 zenét készítettem.
Mivel a vasútra kerülésem alapjaiban változtatta meg az életemet, és több száz új embert ismertem meg, így a "nagy számok törvénye" alapján végül bele kellett, hogy botoljak valaki olyanba, aki szintén hifi-rajongó és ez így is történt. Egyik nagyon jó barátom házában hegyekben állnak a retró hifik, és a zene iránti szeretetem újból felkorbácsolta az érdeklődést ezen készülékek iránt. De mivel ide az albérletbe nem szerettem volna igazán durva hangtechnikát venni a már meglévő kis 72 Wattos összteljesítményű 5.1-es PC hangszóró mellé, így további hosszú hónapokra jegelődött a dolog, de az érdeklődés megmaradt. Kaptam is ajánlánst, hogy kinek a hirdetéseit érdemes nézni Jófogáson, ha jó hifi alkatrészeket szeretnék, nem horror áron. Így figyelgettem, csorgattam a nyálamat, de a végső elhatározást az hozta meg, hogy mégis építek egy szettet, hogy felkerült egy Marantz kétkazettás deck az említett úriember hirdetései közé.
A lavinát elindító Marantz SD-455.
Ehhez persze kellett egy erősítő is, hogy újra hallhassam a kazettáimat, úgyhogy nagyon belemerültem a Vaterába és a Jófogásba, amelyeket korábban sosem használtam. Alapból is félek használt dolgokat vásárolni, nehogy átverés legyen, de szerencsére sem ebben az esetben, sem a korábbiakban nem futottam bele ilyenbe.
Néhány barátom és rokonom tudja, hogy az esztétika mennyire fontos nekem a társasjátékokban, de ugyanilyen fontos volt a hifi összeállításánál is, meg ha már a gyerekkori "tűz" táplálja ezt az egészet, akkor legyen minden a 90-es évekből, hiszen amúgy is ostobán nézne ki egy 1997-es deck egy mostanában gyártott erősítőre kötve. Így találtam rá a hifi-wiki.de weboldalra, ami az összes valaha gyártott hifi eszköz Wikipédiája. Aranybánya a hely, és nekem is hatalmas segítséget nyújtott, hogy megtaláljam, milyen Marantz termékek voltak 1997-ben a piacon, amik jól társíthatóak a deck mellé. Valószínűleg a sors is mellém állt, ugyanis az erősítő kivételével "mindent" találtam a Jófogáson/eBayen, ami konkrétan a deck-kel együtt került forgalmazásra akkoriban. A lemezjátszót különösen fontosnak ítéltem, hiszen öcsémnek is volt már, és nagyon hangulatos volt arról zenét hallgatni, mikor kinn voltam nála. Ebayről tudtam is szerezni aránylag baráti áron egy TT-42-es típusú lemezjátszót, talán ezt vártam a legjobban mindegyik alkatrész közül.
Az elkészült műremek. Felülről lefelé: TT-42, CD-38, SD-455 és egy SR-50L erősítő. Utóbbi még 1991 környékény készült, így az kissé kilóg a sorból, de cseppet sem bánom, mert nagyon-nagyon meg vagyok elégedve a teljesítményével. És a másik kettő projektemben is tudtam hasznosítani, ami szintén nagy pozitívum. A gyönyörű bútor Máté unokatesóm keze munkáját dicséri.
Sajnos jelenleg éppen a deck tette ki magára az "Üzemen kívül" táblát, ugyanis a zajszűrő elektronikája megbolondult, és olyan szinten működik (kikapcsolt állapotban is), hogy konkrétan lejátszás közben minden zajt, és vele együtt a tényleges tartalmát is kiszűri a kazettának, így csak a sistergős alapzaj hallható. Jövő hónapban tervezem szervizbe vinni. A CD-lejátszóra is ráfér majd egy lézercsere, de az még odébb lesz.
Mindezek mit sem érnek egy megfelelő hangfal-pár nélkül. Ebben (is) Robihoz fordultam segítséghez, illetve nagybátyámat, Gabit is megkérdeztem, de végső soron rajtam múlott, hogy milyet választok. Itt is nagy mákom volt, gyorsan sikerült találnom egy külsőre kifogástalan állapotú Sony hangfal-párt Facebook Marketplace-en, ráadásul itt Szegeden. El is mentem a bácsihoz a Vértóra meghallgatni, hogy mit tud a technika. Bevallom, nem nyűgözött le, de többen is mondták, hogy minden erősítő másképp szól, úgyhogy az első megérzésemre hallgattam, és elhoztam tőle. Itthon aztán be is igazolódott ez a bölcselet, és sokkal dinamikusabban szólt a Marantz erősítőre kötve, mint ott nála, igaz, hogy jóval nagyobb ez a szoba, és nagyobb távolságra tettem őket egymástól, mint ahogy az eladónál voltak.
A drágáim, egy Sony SS-D105 hangfal-pár, az erősítőhöz hasonlóan 1991-ből. Az ausztrál piacra szánták, úgyhogy elképzelésem sincs, hogyan kerülhettek egy vértói panelház hetedik emeletére. 60/100 Wattos teljesítményre képesek, ami bőven elegendő a Marantz 40 Wattjához, sőt, így a legoptimálisabb.
Így ez a gyermekkori projekt nagyjából révbe ért, bár nagyon kacérkodom még egy hangszínszabályzó megvásárlásának a gondolatával is, de az jelenleg olyan összegbe kerül ebay-en, mint az egész hifi szett együtt, úgyhogy az még nagyon várat magára.
Gyermekkoromban volt egy labdám, amit Gekkónak hívtam, nem tudom, hogy miért, vagy honnan jött ez az elnevezés, de ez volt a neve (még anyukám is kapásból rávágta, mikor rákérdeztem nála). Sokat játszottam vele, de végül nem tudom, hogy mi lett a sorsa, szerintem leeresztett.
Gekkó és én a Duna-parton, '97 nyarán
Sok-sok évre feledésbe merült ez a labda, de mivel idősebb koromra megkedveltem a természetet, ezért előbb akváriumom lett, majd most, ahogy a cím is sugallja, terrárium építésbe fogtam. Az akvarisztikát egyelőre szüneteltetem, jelenleg is árulom az akváriumot, igen kevés sikerrel. Kicsit már a fejemre nőtt a vízcserék ütemezése, a növényeknek szükséges nyomelemek szinten tartása, stb. A halaim hiányoznak, de jó helyre kerültek. :) Az akváriumot leürítettem, sok dolgot odaadományoztam Ricsinek, akivel anno együtt megépítettük az üveget, mármint a belső elrendezését. Jelenleg, hely híján az ebédlőasztal alá tettem be, és ezzel felszabadult az egykori bútora.
Jött az ötlet, hogy akkor "terráriumba kellene vágni", erre van egy 80x35 cm-es alapterületű bútor. Egyetlen ilyen irányban árusító boltról tudok Szegeden, így fel is kerestem a Trópust, hogy mik a lehetőségek. Végül kiegyeztünk egy 80x35x80 cm-es terráriumban, egyedi háttérrel. Az anyagiakba bele sem mennék, a lényeg hogy drága volt :D Egyvalamiben viszont tutibiztos voltam, mégpedig, hogy milyen állatkát szeretnék benne tartani. Ez pedig, a régi gyerekkori fixáció miatt egy gekkó lesz, egész pontosan egy madagaszkári óriás nappali gekkó. Ezek a kedves kis állatok, ahogy a nevük is sugallja, nappali életmódot folytatnak, tehát ekkor aktívak. Fogságban akár 12 évig is elélnek, körülbelül 20-24 centiméteresre nőnek meg, alfajtól függően. Táplálkozásuk vegyes, rovarokat és gyümölcsöket egyaránt igényelnek. "Házilag" főleg tücskökkel, sáskákkal, léggyel, lárvákkal, illetve pépesített banánnal, naranccsal, vagy vízzel kikeverhető, mindent is tartalmazó szárított rovar-gyümölcs porkeverékkel lehet etetni. További tulajdonságaikról lejebb írok.
Phelsuma grandis. Meglepő a hasonlóság a labdával, igaz? Pedig 8 évesen honnan tudtam volna, hogy létezik ilyen állat. :D
Valamennyire köztudott, hogy a zöld a kedvenc színem, és ez az állatka neonzöld színben pompázik, szép, élénkpiros foltocskákkal. Plusz a fenti képen rendkívül kedvesen és udvariasan mosolyog, úgyhogy instant megnyerte a szívem :D Végül nem ilyen állatkát találtam, egész pontosan nappali gekkó lesz, csak nem a "grandis" fajta, hanem a "kochi" (érdemi különbség nem sok van, nem nő meg akkorrára mint a grandis [bár az internet szerint még nagyobbra is nő, az eladó azt mondta, hogy nem], illetve több, de halványabb piros folt van a kis testén).
Phelsuma kochi, mely Karl Ludwig Koch után kapta a nevét, aki kifejezetten ezeket a sokfoltos gekkókat gyűjtötte.
Szóval visszatérve magára a terráriumra (mely megnevezésbe amúgy beleköthetnék, hiszen a "terrárium" a sziklás, sivatagos, gyér vagy semmilyen növényzettel kialakított üvegeket jelenti, így az általam berendezett üveget sokan viváriumnak (növényes, gyakran trópusi környezetet imitáló üveg), vagy esetleg reptáriumnak (a benne élő hüllő végett) neveznék, ha külföldön lennénk, de itthon vagyunk, úgyhogy maradok a terrárium kifejezés használatánál. :)
A Trópusból némi várakozás után jött meg az elkészült üveg, nagyon vártam már. Ferivel, jelenlegi lakótársammal jól megszenvedtük a harmadik emeletre történő felcipelést, mert a háttér talán gipszből lehet, és meglehetősen nehéz. A lakásig szerencsére némi juttatás fejében a Trópus elhozta kocsival. Előzőleg hetekig néztem Youtube videókat a nappali gekkók részére előnyös kialakítású terráriumkról, így fejben minden megvolt, hogy hogyan épül majd fel az üveg belseje. Na persze, fejben minden egyszerűnek hangzik, azonban a Trópusban gyakorlatilag semmi nem volt kapható azokból, amit én szerettem volna, úgyhogy fejest kellett ugrani a Google-ben, és szerencsére akadtak azért olyan, kifejezetten terrarisztikai szaküzletek, ahonnét be tudtam rendelni a szükséges "alkatrészeket" (természetesen mind Budapesten található).
Az elkészült üveg, illetve az első növények. Nagy mákomra a Trópusban legalább élő növényekből elég széles választék volt, nagyon baráti áron és pont akkor kaptak friss szállítmányt. Balról jobbra: borostyán, pettyeslevél (vagy szeplősarc), hálóslevél, és gyompálma.
Több napos keresés, utánajárás, tervezés után berendeltem az első szükséges és alapvető felszerelést, az agyaggolyókat, és a kifejezetten trópusi terráriumokba szánt földet, valamint egy esőztető berendezést. A terv az volt, illetve még most is az, hogy minél több minden legyen automatizálva, és egy önfenntartó, ún. bioaktív terráriumot építsek. Ezek mellé még rendeltem világítást is, mert az állatnak szüksége van UVB sugárzásra, valamint hőre is, hiszen egy hüllőről beszélünk.
Alább az építés egyes fázisait mutatom be néhány képen, valamint a felszereléseket is:
Legalul agyaggolyó réteg található, így a földben lévő felesleges nedvesség lecsöpöghet és a golyók megkötik a vizet. Így elkerülhető a penészedés, gombásodás, valamint a páratartalom is optimális szinten tartható. Erre egy egyszerű szúnyogháló került, hogy a föld ne jusson be a golyók közé.
A hálóra 10 liter előkészített, trópusi föld került, majd beültettem a növényeket is. Sajnos a 10 liter
kevésnek bizonyult, ezen sorok írásának napján jött meg tovább 5 liter ugyanilyen föld, melyet fél liter sphagnum mohával, és szétmorzsolt száraz levelekkel kevertem össze. Erre a "takarítószemélyzet" miatt volt szükség, róluk később lesz szó.
A fényről a régi akváriumi világításom gondoskodik. Napfelkelte-naplemente programozással igyekszem majd biztosítani az állatnak a természetes fény szimulálását. A hátsó lámpa egy kerámiafoglalatos, búrás jószág, amelyben kombinált, UVA-UVB-Infravörös sugárzás kibocsájtására alkalmas izzó van, ezzel biztosítva a lénynek a szükséges meleget és UV sugárzást. A lámpát direkt úgy pozícionáltam, hogy a háttér közepén látható kitüremkedést érje, mely kifejezetten azért lett kialakítva, hogy ott tudjon sütkérezni az állat. Ezt a lámpát egy konnektoros időzítőre kötöttem, így minden reggel 7 órakor automatikusan fel-, este 8-kor pedig kikapcsol. Az akváriumi lámpa szintén beprogramozásra került, reggel 6 órakor kezdi meg a napfelkelte szimulációt, és 9-re "jön fel a Nap" teljesen, majd 18 órakor kezdi a naplemente szimulációt, és este 9-re alszik ki, egész pontosan onnantól reggel 7-ig 1%-os erősségű kék fény világít, szimulálva az éjszakai színeket. Mivel RGB ledlámpa, ezért igyekeztem a napfényhez hasonló sárgásabb színeket beállítani a nappali világításra, ahogy az a képen is látható.
A megfelelő páratartalomról és nedvességről a ReptiRain automata, időzített esőztető rendszere gondoskodik. A felső szellőző rács két oldalán fúrattam egy-egy lyukat, ahol bevezettem a szórófejes csöveket. Még kitapasztalás alatt áll, hogy milyen gyakran és mennyi ideig kell a szerkezetnek működnie. A tartályba speciális, hüllők számára használatos vizet töltöttem (gyakorlatilag desztillált vizet), így nem lesz vízkő-foltos az üveg.
Egy apró, Trixie digitális hő és páramérő segít tájékozódni az aktuális értékekről. Az állat számára a 60-80%-os páratartalom az ideális, valamint nappal 26-30 fok, éjjel lehet kevesebb, 20-22 fok is. Jelenleg csak az UV lámpa alatti sütkérező helyen van 27 fok, a többi részen szobahőmérséklet uralkodik, ahogy a műszer is mutatja.
Alapvetően kerültem az akváriumban is bármiféle műnövény, vagy egyéb gagyi mű dekoráció használatát, azonban ez a dinoszaurusz tojás szerintem annyira jól mutat ebben a "Jurassic Park-szerű" környezetben, hogy vettem bele egy ilyet. De nem csak dekorációs célokat szolgál, hanem a lyukakon be tud mászni az állat elbújni (noha szerintem nem fog már beférni, mert nem túl nagyok a tojások), illetve a vízszintesen fekvő tojás itatótálként is funkcionál. Felette a fára hasonlító tapadókorongos eszköz valójában egy kicsi, 2 dl-es víztarály, melynek alján egy csepegetőből, tűszeleppel szabályozható a kifolyó ivóvíz, ami egyenesen az itatótálba csepeg. Majd látjuk, hogy az állatka ezt mennyire használja, mert elvileg jobb szeretik a növényekről, üvegről lenyalogatni a vízcseppeket, mint az itatótál használatát.
Jelenleg ez a véglegesnek szánt kinézete a terráriumnak. További száraz levelekkel, illetve az akváriumból megmaradt régi faágakkal tettem még természetközelibbé a környezetet. A növények nagyon jól érzik magukat, a borostyán már sokat nőtt, és szeretném is, hogy egy kicsit benője a hátteret. Tettem be még egy-két zöldikét is, ez látható pl. középen. A bambuszrúd pedig szükséges volt, mert a gekkók nagyon szeretnek azon mászkálni, feküdni.
Egyelőre így néz ki tehát az üveg, szombaton megyünk fel Pestre egy terrarisztikai üzletbe megtekinteni a gekkó kínálatot. Érdekes módon magát az állatot nem egyszerű beszerezni, régebben a Trópus is tartott, de most közel háromszor annyiért tudtak volna szerezni, mint amennyit a weblapjuk ír. Ezért is utazunk Pestre, valamint még egy indokért. Hogy teljesen önfenntartó, azaz bioaktív legyen a terrárium, szükség van még a fentebb említett "takarítószemélyzetre". Ők két különböző, apró rovarfajtát jelentenek, egész pontosan az ugróvillásokat, valamint az ászkákat. Ők ketten minden oszló szerves hulladékot villámgyorsan elbontanak, így például az állat ürülékét is. De mivel feltehetően nem fog annyit üríteni a gekkó, hogy folyamatos "ellátást" biztosítson az ugróvillásoknak és az ászkáknak, ezért volt szükséges a földbe keverni a sphagnum mohát és a száraz leveleket, mert idővel ezeket is elrágcsálják. Száraz levelem van még rengeteg, annak idején az akvárium aljára szántam őket, de végül nem használtam fel. Alapvetően egyébként terráriumi békák eledele mindkettő, de bioaktív terráriumokban ők az elsődleges takarítók.
Ászka (balról) és ugróvillás (jobbról). Előbbi maximum 1 centire nő meg, utóbbi 1-2 mm-es. A földet direkt úgy rendeztem, hogy az elülső szellőzőrácstól messzebb legyen, tehát az a háttér felé emelkedik, így próbálom elejét venni, hogy esetleg kimásszanak. Erre egyébként amúgy is kevés az esély, mert egyikük sem tud jól közlekedni üvegfelületen, illetve a rács eleve olyan sűrű szövésű, hogy az ászka ki sem fér rajta, az ugróvillás pedig gyorsan éhen halna, hiszen semmilyen bomló szerves anyag nincs a terrárium közelében.
Köszönöm a figyelmet, remélem, hogy másnak is felkeltettem az érdeklődését a természet ilyen módú közelebb hozásához! Nagyon várom, hogy szombaton sikerül-e szerezni egy "kicsi kochi gekkót" (a szóvicc szándékos), természetesen, ha sikerül, akkor még kiegészítem ezt a bejegyzést a róla készült képekkel, illetve valószínűleg Facebookon is láthattok róla fotókat. :)
Egy videóval zárom ezt a bejegyzést:
A ReptiRain esőztető működés közben. Mint egy könnyed zápor az esőerdőben. A készülék videón hangosabb, mint a valóságban (bár úgy is van azért hangja).
2020-ban nem sok írás született, pedig a Covid-19 karantén időszaka alatt bőven lehetett volna körmölni... Ja, dehogy, hiszen mindenki házi őrizetben volt, élmények meg nem születtek. Sokan mondják, hogy a vasútnak 5 ellensége van, a négy évszak, meg az utasok. Ezt úgy hellyel-közzel meg is tudom erősíteni, de a Covid nincs ebben az öt dologban, úgyhogy mi mindenféle járványhelyzettől függetlenül továbbra is "üzemeltünk".
Igaz volt ez a készülő tramtrain projektre, ha takaréklángon ugyan, de épülgettek a szerelvények, aztán most ott tartunk, hogy perpillanat, eme élménybeszámoló írásakor három darab jármű már itt van az országban, az első gép már futja is a teszt-kilométereket. (Azóta már a negyedik gép is megjött)
Talán tudvalevő rólam, hogy annak idején, mikor az 576-ban dolgoztam, alább hagyott az érdeklődésem a vasút iránt, de mikor megtudtam, hogy majd építeni szeretnének ilyen "exkluzív" járművet, és pont itt Szegedre hoznák ezeket, akkor újra érdeklődni kezdtem az egykori gyermekkori álmom iránt. A legeslegelején azért úgy volt, hogy majd az SZKT üzemelteti ezeket, de ezt gyorsan keresztül is húzták, és a MÁV-nak adták a projektet, mondván, egyszerűbb mozdonyvezetőt kiképzeni villamosvezetésre, mint fordítva (meg hát valószínűleg a háttérben azért politikai okai is voltak ennek, de ebbe nem is mennék bele mélyebben).
Így történt hát, hogy tavaly, azaz 2020 elején azon kevés önként jelentkező mozdonyvezető közé kerültem, akiket "beválogattak" a második tramtrain tanfolyamra. Az elsőre nem mehettem sajnos, mert oda főleg oktatók kerültek.
Az elméleti része a képzésnek elvileg két hónap lett volna, de ugye a kitörő pandémia miatt ez majdnem egy évig tartott. Az elmélet nem sokban különbözött az egykori vasutas oktatástól, noha a műszaki alapozást kihagytuk, a forgalmi utasítások, és a kategória modul hasonló volt. Az utasításra azért rá kellett feküdni, voltak izgalmas dolgok benne, mint például az állítástárolós váltó működése, melyet az alanti gif illusztrál.
Nagyon leegyszerűsítve az első villamos megkéri magának egyenes irányba a megállóhely
utáni váltót, azonban rögtön jön még egy villamos, ami viszont kitérő irányban szeretne továbbhaladni.
Az állítástároló váltó ezt a kérelmet tárolja, és miután az első villamos lehaladt a váltóról,
automatikusan beáll kitérőbe a másodiknak. Ilyen kialakítású váltóból kettőt építettek Budapesten
és általában nem szoktak működni.
Mindazonáltal az utasítás nem volt bonyolultabb, mint a nagyvasúti, így kellő energia-ráfordítással meg tudtam tanulni a szükséges dolgokat, és az egész csoportom sikeresen, elsőre levizsgázott belőle. Ezek után persze már alig vártam, hogy végre vezethessünk is igazi villamost. Az első csapatot még Debrecenbe küldték, és noha ők nagyon élvezték az ottani tanulmányokat, a mi csoportunk azért hezitált volna, ha minket is oda küldenek. De szerencsére sikerült tető alá hozni az SZKT-val történő együttműködést, így mi már Szeged útjain (azaz vágányain) kezdhettük meg a vezetést.
Bár nagyon menő lett volna, ha Pesa villamost kapunk, utólag egy kicsit sem bánom, hogy végül a Tátra KT4D-ME, szaggatós villamoson gyakoroltunk. Hogy mi az a szaggató? Nem tudom én sem. Na jó, de, annyira utáltam ezt a vizsgakérdést, hogy akaratlanul is megtanultam. Egyszerűen mondva a szaggató "szaggatja" meg a közvetlen 600 Voltos felsővezetéki feszültséget, másodpercenként körülbelül 250-300 alkalommal, így a helyből induló jármű fokozatosan gyorsítható, és nem azonnal kapja meg a vontatómotor a teljes üzemfeszültséget. Vagy valami ilyesmi :D
Van ennek egy elődje is, az ún. accelerátor, ami ha jól emlékszem, még 20. század eleji technika. Ne lepődjünk meg ezen, hiszen a legmodernebb űrszondák, Marsjárók lelkét is 20-25 éves processzorok adják, mert egyszerű felépítésűek, és hát a Marson nehezen találunk szerelőt, ha mégis beadná a csavarkulcsot valamelyik. Amin viszont én személy szerint meglepődtem, az alább látható:
Bizony, néhány akcelerátoros villamosban "gáz" és fékpedál található.
Ennél mélyebben nem is merülnék el a Tátra KT4D-ME műszaki rejtelmeiben, mert tapasztalatból tudom, hogy elég unalmas (igazából az összes műszaki dolog közül, amit valaha tanultam, eddig ezt élveztem a leginkább, mert egy kicsit egyszerűbb felépítésű szerkezet, mint egy átlag villanymozdony, úgyhogy még én is megértettem a működését :D)
A műhelylátogatás során sok érdekességet láttunk, én ezt az egy, nem saját fotót prezentálnám így hirtelen:
Egy 2010-es "koncepció-villamos", ami elkészülni már sosem fog. Az akkori igazgató szeretett volna
villantani valami újat, még a Pesák előtt. A jármű közepe alacsonypadlós kialakítású, azonban
a két végébe lépcsőkön lehetett volna feljutni. Ezt a dizájnt a közlekedési hatóság valószínűleg
nem is engedélyezte volna a lehetséges balesetveszély miatt. Miután az igazgató távozott, a projektet
le is állították.
Januárban végül mindannyiunkat vezényeltek villamost vezetni. Négy különböző oktató mellett tanulgattam, mindegyikükkel könnyen megtaláltam a közös hangot. :) Először mindanyiukkal a szabályos járműátvételt gyakorltuk be még a remízben, hiszen az vizsgatétel is volt. Utána nagy izgalmak közepette kimerészkedtünk a városba is.
Egy alkalom kivételével végig a 206-ossal róttuk a köröket.
Itt épp a Szeged Plaza végállomáson sütkérezik a napfényben.
Ez mondjuk pont nem a 206-os vezetőasztala, de igen hasonló kialakítású az is. Ami nagyon nagy
különlegesség volt számomra már a legelején, hogy a váltókat magának állítja az ember. A vasúton ez
elég szigorúan tilos. Szegeden rádió-távirányítású váltók vannak kiépítve, ami azt jelenti, hogy a
jármű fedélzeti rendszerébe épített viszonylatok szerint, bizonyos kereszteződésekhez érve a villamos
"magának beállítja", hogy merre szeretne továbbhaladni. Ha ez automatikusan nem működne,
akkor a képen látható váltóállító karral lehet bejelentkezni egy csomópontba, ha valamiért ezt sem veszi az adott csomópont, marad a váltóvas, és a kézi váltóállítás.
Az Anna-kút ebből a váltóállítási szempontból lenyűgözően van kialakítva, jóformán egyedi az országban, ugyanis az összes irányból rádió-távirányított rendszer került kialakításra. Ha valaki egyszer veszi a fáradságot, és kimegy hajnalban, vagy este hét óra után, akkor megnézheti a ki és bevonuló villamosokat, ahogy ott deltáznak. Alapból a fenti képen látható váltóállító kart kell a megfelelő irányba tolni, és ha minden optimálisan működik, akkor a villamosvezetőnek egyszer sem kell leszállnia a villamosról, a csomópont ugyanis folyamatosan "figyeli" a villamost, hogy a kereszteződésben épp hol áll, és ha már biztonsággal lehaladt a váltóról, akkor automatikusan állítja azt a következő mozgáshoz. Sajnos a valóság azért ettől rosszabb képet mutat, mert az utazásaink során gyakran kellett kézzel átállítani ezeket a váltókat.
Egy ilyen deltázást nézhetünk meg ezen a videón, amikor Szeged Pláza irányából
fordul vissza az 1-es villamos.
Nekem roppant érdekes volt belelátni az ilyen csomópontok működésébe, hogy a villamos milyen szinten tudja befolyásolni egy kereszteződés forgalmát (eléggé :P). Ugyan az elején, amíg tanulójáratként közlekedtünk, addig mi "láthatatlanok" voltunk a forgalom szemponjából, hiszen nem forgalmi járatként közlekedtünk, így minden alkalommal a váltóállító-karral kellett megkérnünk a továbbhaladási irányt, ritkább esetben a váltóvassal. Azonban a szükséges 50 óra levezetése után újból vizsgáztunk, ezúttal 1-2-es villamosvonal vonalismeretből, valamint magából a KT4 típusból is. Ezután az SZKT felajánlotta, hogy munkamódszer-átadásra is visszajöhetünk. Ez már rendes forgalmi járatként történő közlekedést jelentett, egy másik járművezető iránymutatása mellett, utasokkal.
Örömmel vállaltuk, egyrészt mert pluszpénzt jelent, másrészt mert én, személy szerint érdekesnek találtam a villamosvezetést, és kíváncsi voltam, hogy utasokkal milyen, mennyivel másabb. Hamar rájöttem, hogy nem sokkal különlegesebb, mint utasok nélkül vezetni. Négy másik kollégával is megismerkedtem, mind barátságosan viszonyultak hozzám (igaz, jellemző módon a Máv és az SZKT közötti kommunikáció ismét fantasztikus volt, az SZKT-nek gőze nem volt róla, hogy mi jövünk vezetni...), az első napon már úgy hívták vissza a kolleginát a Pesa villamosról reggel, pár perccel a kivonulás előtt, mert ugye Pesát nem vezethettem.
A 208-as volt a kedvencem, ugyanis ez volt az egyetlen villamos, amin lehetett sürgetni
az utasokat a felszállással. Az ajtózáró gombot nyomva tartva folyamatosan sípolt az indításjelző,
míg a többi villamosnál ilyet nem lehetett, az ajtónyitót megnyomva azonnal sípolt és záródott az ajtó.
Összesen négy napot töltöttem a munkamódszer-átadáson, mindegyik alkalommal ugyanazt a szolgálatot csináltam, a délelőttös 2-es villamost. Volt, aki csak az 1-esen vezetett, picit logikátlanul lett elosztva, hogy kinek melyik jut, de nem panaszkodom, így, hogy most nincs iskolaszezon, nem volt igazán kirívóan sok utas, és talán egy-két alkalommal fordult elő, hogy többen is álltak már a villamoson. Veszélyes forgalmi helyzetbe sem kerültem, baleset nélkül telt el ez a négy nap :)
A 2/5-ös túr menetrendje, amit én is csináltam
Szerencsémre kötekedő utas egyszer sem utazott velem, sőt, pont hogy igyekeztem mindenkivel jó fej lenni, akit láttam, hogy messzebbről szalad, még megvártam (ilyenkor jött jól a 208-as elnyújtható indításjelzése). Jegyeladással sem kellett bajlódni, azt a velem tartó villamosvezető-kolléga intézte a saját készletéből (mi is kaptunk 50 darabot). Röviden összegezve én nagyon élveztem ezt a részét is, mindenki jó fej volt, szívesen fogadtak, lehetett beszélgetni mindenkivel mindenféléről. Kicsit hiányozni is fog ez a munkahelyi légkör, meg maga a villamos vezetés is. Ezúton is köszönöm mindenkinek, aki hozzájárult a villamosvezetési tudásom elmélyítésében :)
A tram-train képzés így halad tovább, júniusban már Tram-train oktatást is kaptunk, abból is megvan egy típusismereti elővizsga. Önálló szolgálatom is lett volna már vele, de pont azokra a napokra tudták a munkamódszer-átadást is megszervezni, így ez még várat magára :)
Egy kis érdekesség a végére: a Szatymazi utca - Rókusi krt. kereszteződésnél, a körútról balra kanyaradó sávban ez az aszfalt alá épített súlyérzékelő biztosítja a közút számára az elsőbbséget. Amennyiben egy autó áthajt/rááll, úgy a kanyarodó forgalom után kapja csak a villamos a Szabad jelzést. Azonban saját szememmel láttam, hogy egy alkalommal egy motoros ott állt, ahol a képen a Citröen, előtte pedig nem állt jármű. Mivel nem állt rá a súlyérzékelőre, így a kanyarodó forgalom nem kapott zöldet, hanem mi indulhattunk el hamarabb a villamossal :)
Rossz vagyok címadásban, de igazából talán ez a két szó fedi le a leginkább azt, amiről a továbbiakban szó lesz. Mondhatnám azt is, hogy számot vetek az idei posztjaim alapján 2019-ről, de mivel ezek száma pontosan nulla, így gyorsan a végére érnék.
Azért összegezném az évet nagyon röviden: jó volt. Visszatekintve az elmúlt kb. 10 év alatt történtekre, minden pozitív és negatív dologra, én úgy gondolom, hogy az idei év esetében dől a mérleg nyelve a pozitív irányba. Talán először, ha a magánéletet tekintjük, de munkahely szempontjából már három éve pozitív irányba dőlt, amikor elindult a mozdonyvezetői tanfolyam. A munkámat továbbra is szeretem, habár már én is kezdem érezni azt a fajta fáradtságot, amit az idősebb kollégáktól hallottam még kadétként. Persze nem olyan intenzíven, mint ők, de azért éjjel/hajnalban nekem is egyre nehezebb már felkelni. De, ahogy mesterem mondta, a mozdonyon úgyse hall senki, úgyhogy kedvemre énekelhetek a haldokló rozmár hangomon (amit szoktam is néha, ha már fáradok). Szóval, visszatérve, hogy milyen volt 2019: jó. Pont.
Már csak azért is jó, mert a mozdonyvezetői fizetésnek hála végre újra tudtam újítani a PC-men, és akkor ezzel vissza is kanyarodtam a kis kitérőm után az új írásomat megihlető témára. Sőt, az, hogy "újítottam", enyhe kifejezés, gyakorlatilag csak a tápegység és a háttértárak maradnak meg a jelenlegi konfigurációmból (meg persze a billentyűzet, egér és monitor). Utóbbi háromból talán a monitor érett már meg egy cserére, de csak technológiai szempontból, mert ilyen hogy G-sync/Freesync, meg 144 Hz, még hírből se hallott. Viszont van rajta DisplayPort, ami azért aránylag modern dolognak tekinthető. Itt megálltam, és utánaolvastam, hogy nem tekinthető modernebbnek, ugyanis négy évvel korábban megalkották, mint a HDMI-t. Na, de nem a kábelekről szeretnék írni, hanem összeszedem az emlékeimet, hogy honnan is indult a gamer "karrierem".
Abszolút kazuár gamernek tartom magam, nem vagyok "hardcore" semmilyen téren, soha nem is voltam. Mivel olvasni szeretek és szerettem mindig is, elsősorban a történet miatt szeretek játszani, úgyhogy számomra egy remek sztorival rendelkező solo játék mindig is többet ért, mint akármilyen online multiplayer (ez alól egyedül a Star Trek Online a kivétel, mert bár online játék, de remek egyszemélyes módja is van, fantasztikus történetekkel). Nem volt ez mindig így, apró gyermekként még értelemszerűen nem a grandiózus elbeszélések érdekeltek, csak az, hogy az időt múlassam és közben jól szórakozzak.
Az "apró gyermek" kifejezés körülbelül 6-7 éves koromat jelenti, ugyanis nagyon halvány emlékeim szerint ekkor kerültem kapcsolatba a videojátékokkal először. Szerintem sokatoknak volt a híres-hírhedt "sárga kazettás" játékgépe, köztünk nekünk is. Hogy honnan, arra már anyukám sem emlékezett, talán a Cserepes sori piacról, de ha nem is onnan, valamiért a "Cserepes" határozottan rémlik, szerintem oda jártunk ki új kazettákért.
Ha minden igaz, nekünk is egy ilyen szettünk volt, plusz a fénypisztoly, ami alig egy-két hét alatt tönkrement...
Itt találkoztam először olyan meghatározó címekkel, mint a Super Mario Bros., vagy a kedvenc fénypisztolyos játékom, a Duck Hunt. A Hogan's Alley és a Wild Gunman is megvolt, de ezeket is csak rövid ideig élvezhettem, hiszen szintén a pisztollyal működtek. Volt még egy biliárdos játék is, aminek a múltkor utána is néztem, mikor a Raspberry Pi-ből retro konzolemulátort csináltam, de nem jöttem rá, hogy melyik lehetett az. Még egy játékra emlékszek biztosan, a Robotzsarura. Mikor már maga a gép is kezdett behalni, és nem beolvasni a kazettákat, ez volt az egyetlen, amit rendre elsőre elindított, és utána valamilyen csoda folytán a többit is. Ezzel még 1-2 hónapig el tudtuk nyújtani a gép élettartamát, de végül eljött a nap, amikor már a Robotzsarut sem olvasta, és tönkrement. Méltán hírhedté vált kínai gagyi volt, de mégis belépőt jelentett a számítógépes játékok világába.
Ezután nem telt el sok idő, amikor anyukám megismerkedett Robival, azaz nevelőapámmal, aki olyan 10 éves korom környékén hozott először igazi számítógépet a lakásba. Ugyanezzel egy időben apukám felőli mamámnak is hozott a testvére családja egy Commodore 64-et, így kvázi egyszerre volt lehetőségem az új és a már akkor is retro-nak számító játékokkal játszani, bepillantást nyerni a világukba.
Előbbinél maradva, emlékszem, akkor még az újszegedi garzonban laktunk, és épp mamámtól tértem (vagy inkább ő vitt) haza, és belépve a lakásba egy igen hosszú hosszabbító futott ki a fürdőszobából a nagyszobába (persze a garzonban csak egy szoba volt, úgyhogy írhattam volna nappalit, vagy hálószobát is :D). Mikor megérdeklődtem anyáéktól, hogy mi ez, akkor azt a választ kaptam, hogy csak a fürdőből kap elég áramot a számítógép. Most így írás közben rákérdeztem Robinál, és kiderült, hogy azért volt oda bedugva, mert gyenge áramerősséget elbíró kismegszakítók voltak a lakásban, és levágta a szobáét a gép bekapcsolásakor.
Akkor és ott ültem le életem első igazi PC-s videojátéka elé. Utána pedig a második elé. És aztán újra jött az első. Majd a második. Nem azért, mert annyira tetszett ez a kettő, hanem mert Robi gépén csak ez a kettő játék volt telepítve. Életem első játéka pedig a TriTryst volt.
Sajnos a játék eredeti reklámján kívül semmilyen videóanyag nincs róla a Youtube-on, de ez is nagy ritkaságnak tekinthető, hogy egyáltalán fennmaradt ilyesmi
Ha bárkit érdekel, a zenéjét ide kattintva meghallgathatjátok. A TriTryst a Virgin Interactive játéka 1995-ből, és mint a videóból is látható, meglehetősen egyszerűnek látszik, viszont ez megtévesztő, ugyanis az első pályát kivéve nagyon nehéz volt (még akkor 10 évesen legalábbis biztosan). Random formájú alapterületre kellett a gép által dobott három kockás építőelemeket elhelyezni. Ha egymás mellett három forma és szín megegyezett, akkor azok eltűntek, mint a Tetrisben egy kirakott sor. Igen ám, de a játék a pálya vége felé egyre kevesebb ideig várt arra, hogy találj megfelelő helyet az építőelemeknek, és ha túl sokáig tökölt az ember eggyel, akkor magától lerakta valahova. Hogy mi is volt a győzelmi feltétel, arra nem is emlékszem igazán, az viszont határozottan megmaradt, hogy ha betelt az alakzat, akkor a bal felső sarokból indulva szépen kiszürkült az egész terület, és jött a kövér Game Over.
Életem második játéka, a Fifa 98
Ha ezt az introt nem láttam vagy 200-szor, akkor egyszer sem. De nem a futball iránti szeretetem, hanem a Song 2 c. szám miatt a Blur-tól. Mindazonáltal ha meg kell említenem a kedvenc focis játékomat, akkor az a Fifa 98 lenne, és nem azért, mert sosem játszottam más futball témájú játékkal (mert játszottam ám, méghozzá a Fifa 99-cel, és a Fifa 2000-el, valamint próbálkoztam a Championship Managerrel is, de hát a 10-12 éves angolommal finoman szólva is sikertelen voltam egy focicsapat menedzselésében). A Fifa 98 egyszerű volt, csak szaladgáltam, az A meg az S gombbal passzoltam, a D-vel rúgtam, semmi extra csiricsáré, mint a mostani Fifákban. Plusz, amit imádtam, hogy volt benne teremfoci (azaz futsal) opció is. Ezt a 99-ből és a 2000-ből is hiányoltam, és valami elképesztő módon egészen az idei(!) Fifa részig nem is tették vissza ezt a játéklehetőséget. Még pár szó erejéig a Fifánál maradva, ha van intro, amit még többször láttam, mint a 98-é, akkor az a 2000-é.
Maga az intro is baromi hangulatos, hiszen ezredforduló volt,
a "régi" futballisták majd jól megmutatják az "újaknak", pazar. De a zene, a zene az amit igazán imádtam.
(Robbie Williams - It's only us)
A korhűség kedvéért, meg mert elkapott a retróláz, ismét meghallgattam kb. 30-szor egymás után ezt az intrót, elképesztő hatása van rám még most is :) A Fifa 99-nek sokkal kevésbé hangulatos a bevezető animációja, pedig a zeneválasztás ott is remek volt, Fatboy Slimtől a Rockafeller Skank (alias Funk Soul Brother, vagy szabszabszabszabSZABÓSZILVISZABÓSZILVI, ha ez mond valakinek valamit).
Na, közben kiderítettem Robitól, hogy egy 300 MHz-es P2-es gépen zajlottak ezek a játékok, illetve a TriTryst még egy P1-esen, 133 Mhz-en egy ISA foglalatos VGA-val és legalább egy 80 megás vinyón. Micsoda retró alkatrészek, de nem annyira, mint mamám Commodore 64-e.
Azt ugyanis 1982-ben kezdték gyártani. Mamának fekete színű, szürke gombos változata volt, és most hogy rákerestem, kiderült, hogy a Commodore 16 volt fekete színű és szürke gombos, úgyhogy egy apróbb világ dőlt össze bennem, mert azt hittem, hogy 64-ese volt. Persze akkor ez még mit sem számított (igazából most sem számít különösebben), hiszen csak a játék volt a lényeg.
A Commodore 16
Emlékszem, egy egyszerű kazetta lejátszó volt rákötve, és mamám kapott két kazettát, teli játékokkal, meg mellé egy füzetet, amibe bejegyezték, hogy melyik számtól melyikig található az adott játék.
A "data" és "casette" szavakból egyszerűen csak Commodre Datasette-nek
nevezett egység. Mamáé fekete volt persze, ez a C64-é.
A játék betöltése kicsit komplikáltabb volt, mint manapság, hogy csak kettőt kattintunk az ikonon és már indul is. Őszintén szólva, hogy a kazettára hogy kerül rá a játék, arról fogalmam sincs, de mivel Record gomb is van a készüléken, jó eséllyel annak a segítségével. Az elindításához viszont először mindig vissza kellett tekerni a kazettát a legelejére. Ezután a számláló melletti kis gombbal nulláztuk a számlálót. A füzetből kikerestük, hogy mivel szeretnék játszani, pl. Burger Time (az egyetlen Commodore játék, amire emlékszem). A mellé beírt számhoz előre kellett tekerni a kazettát, pl. 178-ig. Ott megállítottuk, majd bepötyögtük a gépbe, hogy "LOAD BURGER TIME" vagy csak Burger, nem tudom már. Megjelent a képernyőn a híres "Press Play on Tape" felirat, melyet megtettünk. Ilyenkor mindenféle csíkok meg villódzások történtek, és ha a számláló elérte a játék neve melletti másik számot, pl 199, akkor betöltött a játék, és meg lehetett állítani a Datasette-t. Mamának CGA monitora volt, ami azt jelenti, hogy csak két szín megjelenítésére volt képes - esetünkben ez a neonzöld és a fekete - de hogy őszinte legyek, kevésbé tudok elképzelni autentikusabb játékélményt egy ilyen retró géppel. Az irányítás egy fekete, kétgombos joystick segítségével zajlott, nem a billentyűzettel, mint mostanában. Ha pedig megunta az ember, amivel játszott, akkor a gép oldalán lévő kis fehér reset gombbal indíthatta újra a rendszert, és kezdődhetett újra a csévélés és keresés a szalagon :)
A hamburger összetevőit kellett a létrákon mászkálva mindig egy emelettel
lejjebb taposni, amíg a tányérra nem ért a zsemletető is. Közben a virsli meg a tojás
folyamatosan próbált elkapni. Nehéz játék volt, mamám ügyesebb is volt benne, mint én.
Egy kis érdekesség a C16-ról, ami elsősorban kis hazánkhoz köthető: mivel amúgy is Európa volt a fő célpiaca a gépnek, 1986-tól a megmaradt készletek döntő többségét itthon értékesítették. Jóformán ez volt az akkori magyarok első lehetősége, hogy bármiféle számítógéphez jussanak, így valószínűleg mamám testvérének családja is ilyen tájban vehette, vagy vehették meg valaki mástól, aki ekkoriban jutott hozzá :) Egyébként pár évvel ezelőtt valahogy elkerült a masina, mikor meglátogattam mamámat, és elképesztő módon még mindig működött. Viszont mivel a kazettákhoz tartozó füzetet nem találtuk, illetve a joystickek is már rég tönkrementek, érdemben nem tudtunk játszani vele. De így is lenyűgöző, hogy egy több mint 30 évvel ezelőtt összerakott számítógép még mindig működik :) Kis kiegészítés, idén karácsonykor rá is kérdeztem mamámnál, hogy mi újság a géppel, de azt mondta, hogy már kidobta :(
Így teltek az évek, legalábbis 1-2, mamámnál a Commodore-t nyüstöltem, míg Robi gépén napi egy órát játszhattam, hiszen ő is használta volna a saját dolgaira. Robi rendszeresen vette a Chip magazint, amihez mindig adtak egy CD-t, rajta a legfrissebb programokkal, filmelőzetesekkel és játékdemókkal. Ezekből nem mindig engedett telepíteni, mondván "teleszemetelik a gépet", de azért akadtak elvétve olyanok, amikkel játszhattam, mint pl. a Shadowman, aminek a mai napig emlékszek a kissé ijesztő hangulatára, vagy az azóta kultikussá avanzsáló Half-life demója, a Half-life: Uplink. Ezzel igazából Robi játszott, mert nekem még félelmetes volt, ahogy ugrálnak rám a headcrabek (hivatalos megnevezésük ismeretének hiánya miatt muminoknak hívtuk őket), és megtámadnak a zombik (ők voltak a fakezűek, mert a karjuk és ujjaik is erősen megnyúltak). Később Robi megszerezte a teljes játékot is, amit mi is rajongásig szerettünk, a tévét használva monitorként beültünk Robi mellé anyával, és néztük, ahogy játszik. Még keresztanyukám is átjött néha, hozott mogyorókrémet, és azt majszoltuk közben. Végül a Blast Pit nevű fejezetben elakadt a "kopogósoknál", ami három hatalmas szörnyet jelentett, akik minden zajra felfigyeltek és hatalmas karmaikkal azonnal odacsaptak, megölve a játékost. Azóta már szerencsére megtudtam, hogyan ér véget Gordon Freeman kalandja :)
Sok-sok évvel a leírtak után egyik 576-os kollégám meglepett az eredeti Half-life
és Half-life Opposing Force lemezeivel
A másik ilyen közös elfoglaltságot a Hexen II jelentette, egy belső nézetes, középkorban játszódó, szintén kissé nyomasztó hangulatú játék. Itt a kristálygólemnél ért véget a történet, ugyanis arra nem jöttünk rá, hogy őt hogy lehet legyőzni.
Egyébként mamánál is volt PC, de mivel ő azt elsősorban munkára használta, ritkán ülhettem le elé, pedig voltak rajta játékok. DOS operációs rendszert telepítettek rá, mert mama könyvelőprogramja arra épült, de Gabi, apukám öccse viszont szintén szeretett játszani, így általa megismerhettem olyan játékokat, mint az Aladdin, az Oroszlánkirály, vagy épp a Doom 2 és a Prince of a Persia. De sajnos ritkán volt lehetőségem ott a gépen játszani, mert mama tartott tőle, hogy véletlenül letörlöm a munkaanyagait, úgyhogy csak felügyelet mellett használhattam az ő számítógépét.
Mamám testvérénél viszont volt egy igazi NES, azaz Nintendo Entertainment System. Hozzájuk még ritkábban jutottam el, és ha ott is voltam, akkor gyakran inkább társasoztunk mamám testvérének a lányaival, de ott próbáltam ki először a Tiny Toon Adventures-t, amit a mai napig nagyon szeretek, és a konzolemulátoromra is felraktam. Imádtam a NES mindenféle ergonómiát nélkülöző téglalap alakú kontrollerét. Ugyebár a sárga kazettás készülék is a NES-t majmolta, így a Nintendo játékok már ismerősek voltak.
Ezzel egyidőben, vagy kicsit később, de még mindig az általános iskolás éveimben egyik osztálytársam kapott egy Playstation 1-et, így iskolaidő után gyakran jártam őhozzá is. Ez volt az első igazi konzolos élményem, olyan játékokkal találkoztam itt először, mint a Tekken 3, a Crash Bandicoot trilógia, vagy az azóta is all-time kedvencem, a Saga Frontier 2.
Saga Frontier 2 gameplay. Érdekes, szerteágazó történet, gyönyörű, kézzel festett grafika, és izgalmas harcrendszer jellemezte.
Nagyjából hetedik osztály körül kaptam meg életem első saját PC-jét. Nem kell komoly berendezésre gondolni, sőt, 2003-ban már őskövületnek számított, de mégis csak saját PC volt, és rettentően örültem neki. Továbbra is megmaradt az egyszerre retro és akkor modernkorinak számító játékok kettőssége, hiszen míg Robi gépén a GTA3-at, vagy épp a Mafiát toltam, addig a saját, 486-os, 100 Mhzes processzorral, 8 MB rammal és 1 MBos videokártyámmal felszerelt gépemen megmaradt a DOS-os játékok kínálata. Mindezeket egy fekete-fehér monitoron élvezhettem. Jó, hát budget gép volt, na. És az elején sok játék el sem indult, mert a Dos alapból csak 640 kB memóriát tudott kezelni, a maradék 7.4 MB csak pangott üresen. A memóriaéhesebb játékokat így nem tudtam futtatni, egészen addig, amíg a kezembe nem akadt Robi egy régi a könyve a "DOS válaszok" címmel. Gondoltam, hohó, ez jó lehet valamire, mert kérdéseim bőven akadtak. Nagy mázlimra, a memóriaproblémára is kaptam részletes magyarázatot, hogy hogyan lehet kihasználni a RAM teljes kapacitását, így végül minden játékkal tudtam játszani.
Hatalmas előrelépés volt, hogy az informatika tanárom, Peti bácsi (vagy ahogy hívtuk, a "tanbá") segített egy tizes csomag floppy-ra felmásolni a Windows 3.11 telepítőjét, majd azt telepítve a gépemre újabb lehetőségek nyíltak meg előttem. Valljuk be, az ős-Windowsra azért nem volt olyan egetrengető a kínálat, de legalább mást is tudtam már csinálni a géppel, akár midiket hallgatni, képeket nézegetni, vagy az akkor beindult új hobbimnak, a novellaírásnak hódolni.
Ez a 4 MB-os RAM maradt meg az első gépemből, valamint az első vinyóm.
Elképesztő 85.3 MB tárhely (54-re emlékeztem), 1992 február 18-án gyártották, tehát majdnem 28
éves, ami szintén nagy szó.
Ez a kis gép nem sokáig volt velem, ugyanis nem sokára kaptam egy kiszuperált Pentium 2-es masinát. Talán 533 Mhzes volt a prockó, és pár gigás a vinyó, de bevallom, nem emlékszem már rá pontosan. Először Windows 98 volt rajta, majd felraktam a Windows Milleniumot, ami a Vista mellett a legkevésbé kedvelt Windows kiadások egyike, én is szívtam vele sokat. Viszont a teljesítménye már elegendő volt arra, hogy pl a Rollercoaster Tycoonnal, vagy egy másik nagy kedvencemmel, a Star Wars Racerrel játszhassak.
És elérkezett az általános iskolai ballagásom napja. Ekkor kaptam meg az első, modern játékok futtatására is alkalmas gépemet. Mivel szemfüles módon kisakkoztam korábban, hogy új gépet fogok kapni, egyik osztálytársamtól előre elkértem a GTA Vice City telepítőjét, hogy legyen mivel felavatni.
Magáról a gépről nem maradt fenn kép, de az unokatestvéreimmel körbeülve sikerült
elkapni a Vice City első indításának pillanatát... :) A hangszórók még most is megvannak, kicsit
kontakthibás már, de még működik.
Egy fantasztikus AMD Athlon XP 2400+ , 512 MB RAM (de lehet, hogy csak 256 MB volt az elején, az biztos, hogy középiskola első évében megvettem egyik osztálytársam memóriáját, és úgy lett 768 MB), azt hiszem, hogy Abit alaplap, illetve egy Ati Radeon 9200 SE videokártya, valamint 40 GB HDD. Kinyílt egy új világ, bár a 9200SE az aktuális paletta alsó végén helyezkedett el, azért játékra valamennyire mégis alkalmas volt. Arra emlékszem, hogy valahonnan aztán sikerült upgradenem egy 9600 SE-re, ami még mindig nem a csúcsot jelentette, de azért egy Half-life 2, vagy a Need For Speed Underground már ment vele.
Érdekes módon az igazi kezdetkre jobban emlékszem, mint a köztes időtartamra. Az biztos, hogy valamikor 2006 környékén váltottam újra konfigot, addig a korosodó Athlon XP-vel próbáltam meg játszani, de sajnos már akkor is tartotta magát a trend, hogy a játékok egyre fejlettebbek lettek, míg a hardvered nem változik, hacsak nem költesz rá.
Ami tuti, hogy a régi Athlon XP-t egy már a 2005-ös megjelenésekor sem combos processzorra cseréltem, méghozzá egy AMD Athlon 64 X2 3800+ra. Ez a csere nagyon megmaradt bennem, ugyanis 32 750 forintért vettem meg egy pénteki napon a prockót, és vasárnap, két nappal később(!) már csak 24 300 forintba került. Nagyon mérges voltam a boltra, igazán szólhattak volna, hogy két nap múlva jöjjek vissza :D
Mellé egy szintén budget Asus M2NPV-VM alaplap társult, integrált Nvidia videokártyával (GeForce 6150). Játékra nem volt alkalmasabb, mint a 9600SE, de a zsebpénzemből összespóroltam annyit, hogy Robi használt Nvidia Geforce 7600GT-jét meg tudjam tőle vásárolni, így egy akkori időkben egészen kellemes, nagyjából középkategóriás konfiggal tudtam tolni a Need For Speed Carbont.
2007-es "erőművem", egy áprilisi napon fotózva. DVD-író, mobil rack, DVD-olvasó
és még Floppy meghajtó is volt benne. Na meg a neoncsövek....
A belsőségek, még videokártya nélkül. Gusztusos kábel-management, fordítva felrakott
processzorhűtő, és persze a neoncsövek csodálatos hangulatvilágítása.
Ezzel a géppel egészen a 18. születésnapomig játszottam, amikor is akkor még hihetetlennek ható 70 000 forintot kaptam a rokonoktól összesen. Ez ugyebár 2007-ben volt, és az akkori fórumos ismerőseimnek hála, képben voltam az aktuális hardverpicai alakulásokkal, új processzorokkal, videokártyákkal. 2006 év végén jelent meg az akkori idők létező legjobb otthoni felhasználásra szánt videokártyája, a GeForce 8800GTX. Az addigi csúcskártyákat (Geforce oldalon a 7900GTX, vagy a kétmagos 7950 GX2, Radeon oldalon az X1950 XTX, ezutóbbi a mai napig a kedvencem ezzel a rendkívül hosszú névvel, hogy "iksz ezerkilencszázötven iksztéiksz") fényévekre maga mögött hagyva elképesztő játékos teljesítményt nyújtott annak, akinek volt kb. 160-175e forintja erre. Nekem természetesen nem volt sem 2006-ban, sem 2007-ben, a korábban említett 70 000 forint volt a büdzsém, amelyet új VGA-ra kívántam költeni, de mielőtt tovább folytatnám, tennék egy kis történelmi kitérőt az akkori videokártya-helyzetről. Akit ez hidegen hagy, ugorjon az alább lévő kép utáni bekezdésre.
2007-8 rendkívül izgalmas volt videokártya-téren (és optikai adattároló téren is, hiszen 2007-ben zajlott a nagy Blu-ray - HD-DVD háború is!), hiszen az említett 8800GTX-el az Nvidia jó időre bebiztosította magát a piacon (pár évre túlságosan el is kényelmesedett, az átnevezési botrány idején, de ez most nem tartozik ide). Olyan újdonságok mutatkoztak be ezzel a kártyával, mint az egyesített shader architektúra, ami alapjaiban változtatta meg a képalkotási eljárást, vagy épp a kétslotos hűtési rendszer. Mindkettő a mai napig használatban van.
Az ATI-t pedig felvásárolta a processzorairól ismert AMD, amibe utóbbi cég majdnem belerokkant, és csak az elmúlt egy-két évben álltak helyre annyira, hogy mind VGA, mind CPU terén reális ellenfelei az Nvidiának és az Intelnek. Mivel mindig is alacsony költségvetésből gazádlkodhattam PC-építés terén, így én előszeretettel választottam az AMD/ATi cég termékeiből, igazán sosem tudtam, hogy milyen lehet a "másik oldalon", ha nem számítjuk a Geforce 7600GT-vel eltöltött időt.
2007-8 volt a pálfordulás időszaka részemről (részletesen majd lejjebb fejtem ki, hogy mit értek ez alatt), hiszen az említett 70 000 forintommal végre be tudtam szerezni egy ütősebb VGA-t, név szerint egy Geforce 8800 GT-t, amivel a fórumos társak között hirtelen én lettem az "atyaúristen". A 8800 GT a GTX kistestvére volt, ami a korábbi kistestvérnek számító GTS szériánál viszont erősebbnek készült. Itt támadt némi zavar az elnevezések között, hogy most akkor melyik is a jobb, amit alább gyorsan összefoglalok, hogy érthető legyen: 8800 GTX: 768 MB memória, 128 számolóegység 8800 GTS: 320/640 MB memória, 96 számolóegység 8800 GT: 512 MB memória, 112 számolóegység 8600 GT/GTS: 256/512 MB memória, 32 számolóegység.
Akkoriban az Nvidia kevéssé titkolt szándéka az volt, hogy a gamereket szándékosan a drágább videokártyák felé terelje, ugyanis a 8000-es család megjelenésekor a 8800GT még nem volt elérhető, az jó egy évvel később került csak ki a piacra. Így az egyszeri játékos vagy a nagyon drága 8800 GTX/GTS kártyák közül választott, vagy a teljesítményében csak előbbiek harmadára/negyedére képes 8600-as sorozatból. Szerencsére mire én eljutottam a vásárláshoz, már a 8800 GT-t is piacra dobták, így nem volt kérdés, hogy melyiket választom. Azonban maga a 8800GT rendkívül érdekes pozíciót foglalt el a 8000-es sorozatban, ugyanis:
Kevesebb memória és számolóegység ellenére majdnem minden játékban utolérte a GTX-et, míg a GTS modelleket rendre le is hagyta.
A gyártástechnológia fejlődése miatt kevesebbet fogyasztott, mint a GTX/GTS modellek.
Az ATi/AMD akkori csúcskártyáját, a HD2900XT-t is állva hagyta minden játékban és szintetikus tesztben, ahogy fogyasztásban is.
Árban mégis sokkal kedvezőbb vétel a kb 60-65 000 forintos kezdő árcédulájával, mint az elvileg erősebb testvérei, ez azonban csak az ajánlott ára volt, mivel hatalmas érdeklődés övezte, így nagyjából 70-80e forintért lehetett kapni, a gyártó nevességétől függően.
Fentiek alapján tehát kijelenthető, hogy az Nvidia saját magának állított konkurenciát a GT modell piacra dobásával, hiszen ár/érték arányban messze jobban szerepelt, mint akármelyik saját, vagy konkurens ATi modell. A helyzetet tovább bonyolította, hogy a GT megjelenése után bő egy hónappal kiadták a 8800 GTS 512 MB-os változatát is, ami a 8800 GT alapjaira, de a korábbi GTS/GTX modellek órajeleire épült, tehát modernebb gyártástechnológia és gyorsabb GPU jellemezte, emiatt az "őseit" ő is rendre megelőzte minden játékban és szintetikus tesztben.Azt meg már hagyjuk is, hogy megjelent a 8800 Ultra is, ami meg a 8800 GTX turbózott változata volt, pofátlanul túlárazva, de a GTX-nél csak 10%-os többletteljesítményt felmutatva.
Egykori videokártyám, a Gainward Bliss 512 MB Geforce 8800GT.
Érdekes, hogy rendre egy másik fajta hűtővel ellátott kártyáról találtam képet,
erről a típusról nem sok maradt fenn az utókornak.
A szülinapom utáni napokban meg is rendeltem az akkor 72 000 forintba kerülő kártyát, óriási mázlimra az utolsó darabot sikerült elhalásznom egy webshopból, ugyanis hatalmas kereslet mutatkozott rá. Ennek egyik oka, hogy az ATi/AMD új kártyái, a HD2000-es sorozat finoman szólva is felsülés volt, teljesítményében helyenként ugyan utolérte az Nvidia kártyáit, de sem megelőzniük, sem fogyasztás szempontjából energiahatékonyabbnak lenniük nem sikerült. Ez a sikertelenségük a videokártya piacon sajnos sok évig fenn is maradt. A másik ok, hogy a 8800 GT 2007 október végén jelent meg, így december 12-én esedékes születésnapomkor csak bő egy hónapja lehetett megvásárolni. De a lényeg, hogy sikerült, és így olyan rendkívül hardverigényes játékok is elindultak már (mit elindultak, gyönyörűen futottak is), mint pl. az akkori évek nagy slágere, a Crysis, és a Crysis: Warhead.
A pillanat, amire ma is emlékszem, a rendszerem első indítása az új videokártyával
Szűk fél évig az eddigi Athlon X2-es konfigon játszottam, aztán tavasszal elballagtam a középiskolából, ami a második pénzmagot jelentette a PC fejlesztésemhez. Itt nagyjából megint 70-80e forintot sikerült összekalapolnom a kedves rokonoktól. És ekkor következett részemről a pálfordulás, ugyanis eddig szinte kizárólag csak AMD-s rendszereim voltak, de az ATi felvásárlása miatt CPU fronton egyre gyengébbre sikerült a felhozataluk, ahogy a VGA palettájuk sem volt valami ütős, én pedig szerettem volna már a "budget-gamer" kategóriából kilépni.
Így elkezdtem Intel oldalon érdeklődni az új processzorom iránt. Persze a 80e forintos keret azért így is eléggé leszűkítette a dolgot, de sikerült ár/érték arányban jó befektetésre szert tennem. Név szerint egy Intel Core 2 Duo E8200-as, 2660 MHz-es proci, egy Gigabyte EP35-DS3 alaplap, valamint egy Macron (később Robitól vásárolt Chieftec) tápegység, és 2x2 GB DDR2-800 MHz-es Kingmax RAM alkotta az új gépemet, valamint azt hiszem, egy 320 GB-os HDD. Őket az akkori büszkeségemnek számító Raidmax Sagitta II-es gépházba szereltem be. Gyönyörű ház volt, még ma is megvan az egyik polcra elrejtve, bár már látszik rajta a közel tíz éves használat.
A kábel-management továbbra sem volt erős oldalam, illetve a neoncsöveket is
már hagyni kellett volna a fenébe. De na, akkoriban azért ez még vagány dolognak számított.
Bő fél évvel későbbi kép, talán már egy csöppett rendezettebb belsővel
és ízlésesebben elhelyezett neoncsövekkel. Bal oldalt a ma is használt 5.1-es hangrendszerem,
a Creative Inspire P5800-as mélyládája.
Ez a konfiguráció nagyon sokáig és nagyon sok mindenre elég volt (valamint a Pentium 2-est nem számítva az első és utolsó Intel alapú konfigom), Half-life 2, Portal 1-2, Need For Speed-ek, Call of Duty Modern Warfare sorozat, de ugyanilyen szívesen játszottam a régi klasszikusokkal is, Mafia, GTA 3/Vice City, GTA 4, Civilization IV, és még sorolhatnám. 2012-ben még ezzel a konfiggal vágtam bele a Star Trek Online-ba is.
Ekkoriban még aktívan fórumoztam a szakadár fórumtársainkkal (hogy értsétek, a korábban említett fórumos társaimmal egy jóval nagyobb warez fórumközösség tagjai voltunk, ahonnan a vezetőséggel összeveszve eljöttünk, és alapítottunk egy saját, baráti fórumot), néhányukkal annyira jóban voltunk, hogy személyesen is találkoztunk többször is. Közülük is Ferit emelném ki elsősorban, aki Kalocsán élt, és legjobb tudomásom szerint még most is ott él. Ő vett először az ismerőseim közül a 2007-ben megjelent PlayStation 3-ból egyet, és mikor náluk voltam, akkor persze ki is próbálhattam. Itt ismerkedtem meg pl. az Assassin's Creed sorozattal (vagyis akkor még csak egy része volt, tehát az első részével). Eredeti ős-szériás fat PS3 volt, még a PS2-es játékokat is vitte, ami ma már ritkaságnak számít, ha talál illyen példányt az ember, hiszen semelyik további széria nem támogatta a PS2 lemezek futtatását.
Az eddigieket figyelembe véve egyébként rendkívül nagy szünet következett a PC-m fejlesztésében, ugyanis közel hét évig(!) hozzá sem nyúltam ehhez a konfigurációhoz. Ennek elsősorban pénzügyi okai voltak, valamint mert 2011 novemberében megvettem a saját, hófehér PlayStation 3-amat az akkori munkáltatómtól, az 576-tól (természetesen részletre). Erre az időre már ki is szerettem a PC-n történő videojátékozásból, de az új konzolon ellenben sokat játszottam. Igyekeztem csak exkluzívokkal múlatni az időt, ami valljuk be, PS3-ra volt bőven, nem is akármilyen címekkel. Uncharted trilógia, Heavy Rain, Final Fantasy XIII (igen, tudom, ezt kiadták Xboxra is), hogy csak néhányat említsek. A folyamatos munka és párkapcsolati kihívások mellett nem igazán volt már rá ingerenciám, hogy játsszak, jóllehet, mikor 2013 őszén megjelent a GTA V és egy példányát hazavittem, akkor reggel 8-tól este 11-ig játszottam vele, szó szerint folyamatosan. Ma is az egyik legkedvesebb gamer élményemnek tartom azt a napot. Később bővítettem a mozgásérzékelős szettel, és ezekhez való játékokkal, valamint az új Guitar Hero Live 2016-os megjelenése után hetekig játszottam vele, és sikerült is két hétre világbajnok pontszámot elérnem az egyik zenében.
A rekorder pontszámom a TV on the Radio nevű együttes Lazeray c. számában.
Mikor utoljára néztem, már azt hiszem, a 12. helyre volt csak elég ez a pontszám. De azóta
sajnos a multis részét már le is lőtte az Activision, úgyhogy már csak az emlékek maradtak meg erről.
Ami még nagyban hátráltatott a fejlesztésben, hogy 2014. júliusában botor módon személyi kölcsönre vettem egy használt autót, amit életem eddigi legnagyobb hibájának tartok, és egy életre el is vette a kedvemet az autóvásárlástól. Így bő három és fél évre eladósítottam magamat, azt a pénzt, amit esetleg új gépre tudtam volna félretenni, a törlesztés fizetésére kellett szánnom.
Viszont hála a Facebooknak, meg magamnak, hogy dokumentáltam az esetet, 2014. október 31-én történt a Core 2 Duo-s gépemben az első változtatás. Én eddigre már három éve nem éltem otthon, hanem ex-576-os kollégám üres szobáját béreltem, aki szintén nagy gamer volt, és ő szívesen cserélgette a hardvereit. Tőle örököltem meg az akkor már igencsak korosnak számító 8800 GT-m helyett az ő használt Radeon HD6850-ét, ami akkor már szintén idős, jó négy éves kártya volt, de aránylag vállalhatónak számított, ha a csúcsteljesítménytől elég távol is állt. A 8800 GT-nél mindenesetre fényévekkel jobbnak számított, így alkalmasint újra tudtam játszani ezzel-azzal, mint pl. az akkori slágernek számító Euro Truck Simulator 2-vel, amibe közel 200 órát beleöltem. De a Borderlands 2 is szépen futott, ahogy a Dirt 3-mal is sokat raliautóztam.
Ezután egy újabb év eltelt, mikor Zsoltinak köszönhetően újra "rákényszerültem" a fejlesztésre, ugyanis ő alaplapot váltott, és felszabadult az addig használt deszkája. Egy nagyon alapfelszereltségű AM3+ foglalatú AMD lapról van szó, nevesítve az Asus M5A78L-LE. Mivel korábban szólt róla, hogy újítani fog, én is spóroltam egy kis pénzt, és a Core 2 Duo után elképesztő előrelépésnek számító nyolcmagos AMD FX-8320e procira ruháztam be, kétszer 4 GB Kingmax Fury DDR3-1866 Mhz-es Rammal egyetemben. A prockó ekkor már szintén nem volt új a piacon, ráadásul a 8320e az alját képezte az FX-8000-es sorozatnak, és még annak is az energiatakarékos, tehát teljesítmény szempontjából visszafogott változata volt, de egy hétéves, kétmagos proci után még így is óriási fejlődésnek számított.
Az új és kevésbé új alkatrészek még beszerelés előtt. A ház és a táp maradt az eddigi is,
400 Wattos Chieftec, és a már szintén őszbe hajló Raidmax Sagitta II
Eddigre már teljesen hidegen hagytak a futószalagon érkező Call of Duty epizódok, és kezdtem átszokni a mai napig kedvenceimnek számító városépítgetős, meg menedzselős játékokra, így előbb a Cities XL, majd a Cities: Skyline vált nagy kedvenccé. A régebbi játékok továbbra is elő-előkerültek, Half-life 2, az örök klasszikus, vagy a Portal.
Nem várt fejleményként kb két év használat után 2017 júniusában Zsolti HD6850-es kártyája az alaplappal együtt egyik napról a másikra beadta a csavarkulcsot. Így pár hónap erejéig kénytelen voltam elővenni az ágyneműtartóból és leporolni a régi Core 2 Duo-s konfigomat a 8800GT-vel együtt, hiszen az a konfig még egyébként működőképes volt, ha játékra már teljesen alkalmatlan is.
Lassan elérkezünk a végére, ugyanis 2016 májusában felmondtam az 576-ban, amit addigra rettentően megutáltam, meg hát a bérből sehova sem jutottam előre az életben. Ekkor jött a lehetőség a mozdonyvezetői tanfolyamra és egy jobb életre, mind magán, mind gamer szempontból. Így 2017 augusztusában meghirdettem a meglévő és még működő alkatrészeimet (már az AMD FX procit és a ramokat), melyeket sikerült is eladni, a hiányzó maradék összeget pedig kölcsönkaptam egy nagyon kedves ismerősömtől.
Eddigre már nem nagyon olvasgattam hardveres portálokat, a fórumostársakkal sem beszéltem már évek óta, úgyhogy kicsit lemaradottnak éreztem magamat a hardverpiac aktuális kínálatában. Ami biztos volt, hogy nem szeretnék még egyszer Intel procit venni, hiszen gusztustalanul túlárazott és feleslegesen nagy teljesítménnyel bíró alkatrészre nem volt szükségem a kazuár játékos életemben (tíz évvel ezelőtt is drágább volt egy Intel processzor, de ár/érték arányban azért sokkal jobban megérte). Így maradtam AMD vonalon továbbra is. Végül az akkor aránylag frissen megjelent Ryzen 5 1600-as, hatmagos processzorra esett a választásom, mert az AMD ezzel a processzorral újra életképes alternatívát kínált az Intel mellett, nem csak az olcsóbbik választást. Mellé egy MSI B350 Tomahawk Arctic középkategóriás alaplap, és egy Corsair Vengeance LPX 2x8 GB DDR3-2666 Mhz Ram kerültek bele az újonnan vásárolt Kolink Luminosity házba, egy szintén új (és nagyon régóta vágyott moduláris) 550 Wattos EVGA tápegység mellé. Hogy érdemben ki tudjam használni a hirtelen jött sebességet, egy Samsung EVO 960-as SSD-t is vettem a gépbe. A videokártya még mindig szűk keresztmetszet volt a játékokban, de aránylag naprakész hardverrel rendelkeztem egy Radeon RX460 képében. Sajnos pont elhappolták előlem a 4 GB-os változatot, amivel lehetett is volna játszani, így maradt a 2 GB-os, ami viszont az új játékokban gyakran bizonyult kevésnek.
Próbálkoztam ugyan újabb megjelenésekkel, mint pl. a Mass Effect: Andromeda, ami sajnos éppen csak játszható paramétereket produkált, így nem sokáig erőltettem. Ugyanígy jártam a No Man's Sky-jal, amit nagyon-nagyon vártam, solo játékos űrfelfedezős FPS, de mint kiderült, nem is jártam rosszul, hogy az elején nem futott a játék, mert nem is volt benne igazán tartalom.
A külcsínyre jól kinéző, de igazi játékra továbbra is alkalmatlan előző konfigurációm. Végre a kábel-
management is sikerült, és kikerültek a neoncsövek is sok év után.
Tavaly a karácsonyi szezon előtt beruháztam egy PlayStation 4-be, és rögtön mellé egy VR szemüvegbe is. Utóbbit kicsit már bánom, mert egy ideig jó mulatság volt, de most fent van a galériában, elrakva a dobozába. A PS4-et viszont nem bántam meg, újra előkerült a Mass Effect: Andromeda, jóllehet, még nem játszottam végig. Ellenben a Final Fantasy XV-öt nagyon-nagyon élveztem, és abba is nagyon sok órát belepakoltam, mint anno az Euro Truck Simulatorba, vagy akár a Star Trek Online-ba. De említhetném még a Detroit: Become Human-t, amit szintén nem fejeztem be, ahogy a Horizon Zero Dawn-t sem. De ami késik, az a vonat.
És ezennel tisztelettel jelentem, hogy megérkeztünk a jelenkorunkba, egész pontosan nagyjából két héttel ezelőttig, a decemberi fizetés napjáig. Végzett mozdonyvezetőként azért keres annyira jól az ember, hogy akár egy komolyabb gépet is meg tudjon építeni, és mivel változatlanul az RX460-as kártya dolgozott a gépemben, úgy gondoltam, ideje újítani. Hiszen olyan új, és igényes címek jelentek meg, mint a Star Wars Jedi: Fallen Order, vagy épp a két évvel ezelőtti Call of Duty, ami végre visszatért a gyökerekhez, a második világháborúhoz. Az igazi apropót azonban a 2020 márciusában érkező új Half-life epizód, az Alyx szolgáltatta, ami csak a Valve saját VR szemüvegén fog majd futni. Egyelőre azonban az új gép megépítése kimerítette a költségkeretet, úgyhogy lehet, hogy csak valamikor a nyár során fogok tudni erre beruházni.
Ismét fejest ugrottam a hardverek világába, napokig végeztem kutatómunkát, hogy mik a jó videokártyák, processzorok, alaplapok mostanság. Korábban soha ennyi órát nem feccöltem abba, hogy egy mindennel együttműködő, kiegyensúlyozott konfigurációt építsek. Ennek az oka, azon felül, hogy egy aránylag időtálló rendszert kapjak végeredményül, az is volt, hogy felültem én is az RGB-vonatra, úgyhogy most ami tud világítani a gépben, az világít. :D
Az elmúlt kb. 22 év alatt ez a második olyan számítógépem, amire azt mondom, hogy "igen". Mindenből a legújabb, ha nem is a legerősebb, de ahhoz nagyon közeli teljesítmény, az összes játék fut Ultra beállításokon, emellett bitang gyors, és nem fogyaszt sokkal többet, mint az előző.
Az "ősidőkből" igazából már csak a Creative Inspire P5800-as hangfal-szett maradt meg, ami kiállta az idő próbáját, és a maga szerény kis 72 Wattos összeteljesítményéhez képest még mindig napi használatban van, és továbbra is nagyon jól szól. De az előző, Ryzen 5-ös konfig is megvan, a Core 2 Duo-s rendszer pedig a Raidmax Sagitta házban pihen, emlékként, relikviaként a fiatalságomból. A 8800GT-t odaadtam Zsolti egy ismerősének, így az sajnos már nincs velem. Azt viszont lenyűgözőnek tartom, hogy annak idején a maga 112 számolóegysége mire volt képes, mennyire hihetetlen teljesítményt tudott kipréselni magából, ahogy ma a Radeon RX5700-as is (összehasonlításképpen, a Radeonban 2560 számolóegység található).
Köszönöm, aki az eddigi leghosszabb bejegyzésemet végigolvasta, remélem, találta annyira érdekesnek ezt az "utazást", mint én a megélését!
Szép napokat, jó játékokat kívánok!
Felhasznált források az emlékeimen kívül:
Robi beszámolói a 2000-es évek elejéről a saját gépeiről
Wikipedia, az egyes hardverek megjelenési dátumai miatt
Gyártói oldalak tömkelege a hardverek eredeti specifikációi miatt
Régi visszaigazoló emailek néhány hardver megrendeléséről
Hardveraprós levelezések
Facebook képek, és egyes kommentek is sokat segítettek a hű rekonstruálásban
