Wow!

Ennél értelmesebb címet nem is nagyon tudok adni ennek a bejegyzésnek, tekintve, hogy majdnem másfél éve nem írtam egy szót se ide, ami annak fényében elég vicces, hogy 2016-ban az addigiakhoz képest milyen aktívan vezettem ezt a nyolc éve mindenféle jelentéktelen hülyeségekkel indító blogot.

És mégis, milyen tartalmas 2017-et tudhatok magam mögött, ami már önmagában megért volna akkoriban egy-két írást a részemről, de erre nem került sor. Na de most! Képekben kevésbé, de élményekben annál gazdagabb írás következik.

Jókat mosolyogtam most a régi bejegyzéseken, amik a MÁV-os tanfolyam kezdete óta készültek, fel is elevenedett bennem szinte az összes szolgálat, amikről még akkor írtam. Szántszándékkal nem használtam a kollégáim teljes nevét, természetesen nem akartam senkinek se megsérteni a személyiségi jogait, de még így is, hogy csak Józsi meg Laci, meg Csabi, mindegyikről tudtam, hogy éppen ki az, és melyik szolgálat volt, ami tök jó :) Sőt, még a néven nem nevezett kollégákat is be tudtam azonosítani, úgyhogy teljes körű nosztalgia érzés járt körbe, miközben tényleg néha hangosan felnevettem az akkori tudatlanságomon.

Amiből még van most is, de valamilyen szinten azért már merem állítani, hogy korántsem annyi, mint másfél-két éve.... Elvégre végzett mozdonyvezető lettem. Valóra vált egy gyerekkori álom, és talán nem is lehetnek olyan sokan, akik élvezettel járnak be dolgozni, a munkájukkal járó minden viszontagság ellenére is. Én mégis ilyen vagyok; ezt amúgy több oktatóm is erősítette bennem, egyrészt magával az oktatásukkal, valamint konkrétan tudtomra is adták, hogy ez egy nagyon megerőltető munka lesz, ha nem teljes szívéből szereti csinálni az ember. No, de ne szaladjunk ennyire előre, előbb pár bekezdésben összefoglalnám az elmúlt évet.

Szóval, az utolsó bejegyzésemben még nem is voltunk túl a kategóriamodulon, ami ugye a dízel és villanygépeket jelenti, majd később ezeken belül is a három-három típus megszerzését. Ezeken már természetesen mind túl vagyok, sőt már nyolc gépre van típusismereti vizsgám, ezek a Szili, a Szöcske, és Traxx a villanyoldalon, a Csörgő, a Dácsia, az Uzsgyi, a Bz, és végül a remotorizált Bobó a dízelek közül.

Az egyetlen szegedi remot Bobó, amin én is tanultam. Szinte senki nem szeret vele tolatni,

sajnos ritkán is használjuk, én azonban végig élveztem vele a munkát :) 

A fenti nyolc gép szinte teljesen elegendő is a térségben végzett munkák ellátásához, azonban a szükséges vonalismereti utazások még most is tartanak.

A tanfolyamon az egyetlen elsőre sikertelen vizsgám a villany kategóriavizsga volt, sajnos nehéz tételeket is húztam, és a vizsgabiztos is nagyon szívesen húzott bele a csőbe, ha mondtam valami badarságot, így ezt csak másodjára sikerült abszolválnom, de a dízel kategória, valamint a típusok mentek elsőre is.

Ezek megszerzését (pontosabban a típusok megszerzésével párhuzamosan) követte a felügyelet melletti 2x320 óra vezetési gyakorlat. Itt egy oktató mozdonyvezető mellé szegődtünk ugyanúgy, mint a korábbi utazásoknál egy teljes szolgálat erejéig. Kifogtam itt is néhanapján olyan embereket, akikkel nem találtuk a közös nevezőt, vagy előszeretettel használta a "régi módszereket", ahogyan még annak idején őt is tanították, melyek a mai világban már nem igazán állják meg a helyüket (legalábbis az én szememben). Tény, hogy ennek is megvolt a maga előnye, ugyanis a legkisebb hibákat is a fejembe véstem, mivel instant "dorgálás" - hogy szépen fejezzem ki magam - járt érte, de azért emberi lények vagyunk, és volt egy határ, amikor már felmentem a vezénylőmhöz, és megmondtam neki, ha berak ez meg ez mellé, akkor hirtelen nagyon beteg leszek minden velük töltött szolgálat előtt és táppénzre kell mennem. Na jó, bár ezt tényleg elmondtam neki így ebben a formátumban, de az igazság az volt, hogy ilyen feszült légkörben képtelenség tanulni, és ha jó mozdonyvezetőt akarnak belőlem faragni, akkor rakjon olyan oktató mellé, akitől tényleg lehet tanulni, és nem terrorban kell végigdolgozni a szolgálatot.

A fenti esetek inkább a dízel modulra voltak jellemzőek, a villanymodult nagyszerű oktatókkal töltöttem (egy-két szolgálatot leszámítva), köztük is Attilát, Balázst és a régről jó barátom Tamást emelném ki, de főleg Attila volt az, aki időt és energiát nem kímélve a Szili minden részére kioktatott, és az általam jelenleg is alkalmazott közlekedési stílus is nagyban köszönhető neki.
Én ugyan nem szerettem, hogy az Attila mellett eltöltött másfél hónapot leszámítva szinte minden szolgálatban más mellett voltam, de Attila azt mondta, hogy ez abból szempontból jó, hogy így elleshetem mások vezetési stílusát is, amiből végül összeollózódik majd a sajátom, és akárhogy nézzük, ebben (is) igaza volt. Pedig utáltam, mikor igaza van, és ezt ő is nagyon jól tudta, és remekül szórakozott rajta, amikor adódott egy ilyen lehetőség :D

Erről az esetről több autós portál is cikkezett, jól látható, hogy nem működnek a sorompók,

amikor odaér a vonat. A cikkírók kivétel nélkül azt írták, hogy a mozdonyvezető látta,

ahogy megindul a kamion, és ezért állt meg... nos, nem, a mozdonyvezető simán csak

túlfékezte a vonatot, ami véletlenül úgy esett, hogy pont megállt az útátjáró előtt... :P

Egy korai bénázásomból így lett "szenzáció"...

A fentiekből jól látszik, hogy azért komoly felkészülést igényelt az önálló munkavégzés, mind az én részemről, mind az oktatók részéről. Miután megvoltunk a villanymodul (minimum) 320 órás vezetési gyakorlatával, elérkezett a villanymozdony vezetési vizsgánk is, melytől mindenki nagyon-nagyon félt, én különösen, főleg miután megtudtam, hogy én leszek az első vizsgázó. Sokan már a Szili helyismereti vizsgán elbuktak, én is majdnem, de a gyakorlati résszel sikerült megmentem a dolgot, ugyanis a műhelyből feljövetel és vonatra járás volt a gyakorlati feladatom, melyet korábban Attilával tételesen átvettünk elméletben, és több ízben gyakorlatban is. 

Ezen a remek képen sikerült megörökítenem a villany vezetési vizsgamenetünk

szerelvényét Kiskunfélegyházán. Nem akkor találkoztam utoljára a 117-es géppel... :)

Mindezek után nagyon reméltem, hogy a dízel vezetésnél is kapok majd egy jó, és állandónak nevezhető oktatót, mondjuk Balázst, vagy újra Attilát, de utóbbival egyszer sem, míg előbbivel is talán csak 1-2 szolgálatot töltöttem el. Sőt, a dízel modulban szinte folyamatosan minden áldott szolgálatom mással volt, így nagyon nehezen állt össze a fejemben a dízelgépek kezelése, még néha most is töprengenem kell, ha olyan probléma merül fel, amivel nem találkoztam még. Legtöbbet egyhuzamban Csabával voltam, akivel az elsők között utaztam Szilin még a tanfolyam kezdetén, de ez is mindössze egy hétig tartott, utána már máshoz is kerültem. Azonban, közvetve Attila révén megismertem egy sokadik József nevű mozdonyvezetőt, aki például már több ízben is kihúzott a csávából, mikor Dácsián voltam, de az önállóvá válás óta eltelt negyed évben szintén sikerült több mozdonyvezetővel is baráti viszonyt kiépítenem, akikhez lehet kérdésekkel fordulni, ahogy a nyolc velem együtt végzett szegedi osztálytársamra is bármikor számíthatok (és természetesen ők is rám).

Mindent összevetve, a dízel vezetés nem volt annyira szívhez szóló számomra, de amennyire tudom, másokat is értek negatív tapasztalatok, még a többi telephelyen levő osztálytársaim közül is néhányat. Meg kell még azonban említenem Robit, akivel elsősorban a Dácsia típust és Szeged állomásismeretet tanultam. Az ő tolatási stílusa nagyon feküdt nekem, és azóta is főleg a tőle ellátott mozdulatokkal tolatok, amiért egyébként már több ízben is megdicsértek tolatásvezetők, hogy "velem halad a munka".

 A dízel vizsgamenetünk Uzsgyin volt, habár majdnem az utolsó pillanatig úgy tudtuk, hogy Csörgőn leszünk. Az egyik elméleti kérdés itt is megfogott, de az elég egyedi válaszom kihúzott a slamasztikából, aztán az utánam vizsgázóknál már hallottam a vizsgabiztost, hogy úgy teszi fel ugyanazt a kérdést, hogy az én válaszomat is várta megfejtés gyanánt.

Közvetlen a vizsgák után elkezdtük az állomás- és vonalismereti utazásokat, hogy legalább valamerre bevethetőek legyünk, így elsősorban Szeged és Kiskunfélegyháza állomási tartalékként és Békéscsaba felé dolgoztunk a legtöbben. Ez a tendencia azóta is tartja magát, azonban múlt hónap elején levizsgáztunk Bz-re és a Cegléd - Bp. Nyugati szakaszra is, így már mehetünk InterCity-vel is, valamint többfelé Bz személyvonattal. Ennek ellenére - legalábbis nekem - még mindig a tartalékos szolgálatok vannak túlsúlyban, amelyet amennyire nem szerettem az elején, most már annyira megkedveltem. Egyrészt az ember megtanul fékezni, másrészt legalább a Dácsiás ismereteim is elmélyülnek, ugyanis szinte mindig Dácsiával dolgozunk ilyenkor.

Azonban az első önálló szolgálatom, melyre január 23-án került sor, egy békéscsabai személyvonat volt, Csörgővel. El nem tudom mondani, hogy ettől mennyire féltem, a Csörgők öregek, zajosak, és elég sok nyűgjük van már, a korukból és a nem megfelelő karbantartásból kifolyólag. A családom azonban rendkívül támogató volt, és ki is jöttek az indulás előtt kicsit lelket önteni belém, meg megnézni ahogy elindulok (és hogy percekig szenvedek azzal, hogy fűtést varázsoljak a kocsikba...). Nagymamám és testvére el is utaztak velem Békéscsabáig és vissza, sőt mamától még egy Szent Kristóf medált és hozzá illő nyakláncot is kaptam ajándékba karácsonykor; ő eredetileg a hajósok védőszentje volt, de mára általánosságban már a járművezetők és utasaik védőszentjének tartják.
Szerencsére a csabai út során semmilyen különösebb probléma nem merült fel, sőt, kopogom le, igazából eddig problémát csak a saját szerencsétlenkedésem okozott, de eddig egyik se járt még anyagi kárral, vagy került emberéletekbe :))

És éppen tegnap jött el az első önálló InterCity szolgálatom is, reggel az első IC fel Pestre, majd vissza haza Szegedre. Út közben, bár fizikailag persze egyedül voltam, lélekben mégis ugyanúgy Attilával utaztam, mint nyáron szinte minden nap. Ha nem zöld volt egy jelző, ugyanúgy mondtam hangosan, hogy milyen, Attila pedig a fejemben elismételte, pont úgy, ahogy nyáron... :P Itt sem volt semmi probléma szerencsére, néhány perc késéssel álltunk meg Pesten, és pontosak voltunk Szegeden, aminek kifejezetten örültem.

Úgy vélem, nekem vannak a legjobb nagyszüleim, hiszen képesek voltak kora reggel

kilátogatni, hogy váltsunk pár szót, és megnézzék, ahogy útnak indulok. Nagymamám

annyira lelkes volt, hogy még a szegedi érkezésemre is visszajött, nem kis örömteli
 meglepetést okozva. Nagyon hálás vagyok a határtalan támogatásukért! :)
És a sors iróniája, vagy inkább kedves gesztusa, hogy a vizsga óta először 

ismét a 117-es Szilivel utazhattam. 

Ezzel nagyjából össze is foglaltam az elmúlt egy évet, azt azonban nem szabad elfelejtenem, hogy osztályszinten ismét ért minket egy tragédia, ugyanis egyik szentesi osztálytársunkat tragikus hirtelenséggel elvesztettük... Józsi egy aranyszívű és nagyon lelkes srác volt, és bár gyakran sütött el olyan favicceket, amikből erdőket is telepíthettünk volna, mégis az osztály lelke és humorbonbon felelőse volt. A temetésére is ellátogattunk, rengetegen voltak, még a közeli vasútvonalon érkező vonatok is egyperces kürtöléssel emlékeztek meg róla. Nyugodj békében, Józsi!

Lezárásképp annyit tudnék mondani, hogy életem legjobb döntésének tartom, hogy az SZKT helyett ide jöttem, és ahogy a bejegyzés elején is írtam, minden viszontagság ellenére nagyon kedvelem a munkámat. Sok új és érdekes embert ismerhettem meg, és bár lassan engedem közel magamhoz az embereket, már bátran állíthatom, hogy jó néhány új barátot is szereztem (remélem, ezt ők is így gondolják :P). Nagyon bízom benne, hogy hosszú-hosszú ideig balesetmentesen fogok közlekedni, és hogy minden időszakos vizsgám sikerül majd.  :D 

Köszönöm a figyelmet, hogy a következő írás mikor készül el, az rejtély, de amint lesz megint ennyi összegyűlt témám és elfecsérelhető három órám, biztosan születik egy új bejegyzés... :P